Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 12. (Budapest, 1992)
SZILÁGYI András: Az Esterházy-gyűjtemény 15. századi ötvösművei és a Mátyás-tradíció
"Nos igen, ha az ember valamit nem tud, vagy kitalál, ... ha a tárgy koholt és hamis, ... az efféle elbeszélésből semmi megbízható, semmi megalapozott nem származik. ... (Az állítás) bizonyított és tanúsított legyen, nehogy alaptalanságával tévútra vigyen. ... A historikus egyszerű, nyílt, határozott, ... s sohasem lép túl a tényeken." 3 A humanista történetírás, mint köztudott, igencsak "rászolgált" Zsámboky János intelmeire. A nevezetes krónikák s becses feljegyzések nagytekintélyű tudós szerzői ugyanis a rendelkezésükre álló szűkös források hézagait aggály nélkül töltik ki különféle elmefuttatásokkal, "konjektúrákkal", vagy épp kedvelt, s sűrűn ismétlődő retorikai fordulatokkal. Ugyancsak gyakran, s előszeretettel bocsátkoznak olyan fejtegetésekbe, melyekben találékonyságuknak, olykor szeszélyesen csapongó fantáziájuknak tág teret engednek. Kétségtelen tehát, hogy napjaink történésze kellő óvatossággal, s többnyire erős fenntartással kell, hogy kezelje a humanista historikusok munkáit, az idealizáló célzatossággal megírt krónikák megállapításait. Ebben nincs is véleménykülönbség a történettudomány mai művelői között. Annál vitatottabb kérdés azonban, hogy maguk az adatok, a kommentár nélkül, tárgyilagosan előadott tények vajon elfogadhatók, hitelesnek tekinlhetőck-e. Ennek megválaszolása nem egyszerű feladat, főként a régi források egy meghatározott csoportja, a 16-17. századi műtárgy-összeírások, az úgynevezett inventáriumok esetében. Az ezekben olvasható közléseket ugyanis a pőre tények adatszerű rögzítésén túl olykor egyéb szándék is motiválja. Nevezetesen, s elsősorban az a határozott igény, hogy a főrangú famíliák műgyűjteményei, illetve azok attraktív darabjai történelmi reminiszcenciát keltsenek, a nemesi nemzet dicső múltjának tanúi, híres alakjainak felidézői legyenek. Példaként számos 16-17. századi inventárium megannyi részletére, rövid, sommás említésére hivatkozhatunk, amelyek arról adnak hírt, hogy valamely régi fegyver vagy ötvösmű valaha Hunyadi János tulajdona volt, vagy épp Mátyás király kincstárából származik. Az effajta kitételek, még ha megfogalmazásuk, szóhasználatuk - "mondatik", "úgy hírlik" - olykor némi bizonytalanságot sejtet is, kiváltképp alkalmasak arra, hogy a szóban forgó gyűjtemény birtokosának rangját, státuszát mintegy "megemeljék", tekintélyét öregbítsék. Éspedig lényegében függetlenül attól, hogy hitelt érdemlő, netán ellenőrizhető hagyományról, vagy ellenkezőleg, egyfajta kegyes csalásról van-e szó. Ha a politika- vagy a hadtörténet valamely nevezetes eseményével kapcsolatban merül fc, akkor pontosan cz, az ilyen típusú kérdés az, amelyet a történész nem kerülhet meg, amelyben - esetenként így vagy úgy - állást kell foglalnia. Ami viszont a 16-17. századi összeírások, s krónikák effajta közléseit, megállapításait illeti, - nos, e téren némiképp más a helyzet. Itt a historikusnak kiváltképp óvakodnia kell a sommás, s túlzó általánosítástól, minthogy az esetek többségében nincs módja arra, hogy egyértelmű kategóriákban fogalmazzon, s tévedhetetlen biztonsággal nyilvánítson véleményt. Itt ugyanis általában nem állnak rendelkezésre a modem, s szigorú forráskritika bevált eszközei. Többnyire hiányoznak azok a kontroli-források, amelyek összehasonlító vizsgálata lehetővé lenné, hogy a historikus feltárja a tévedéseket, s kiszűrje az esetleges szándékolt torzításokat. Ráadásul az esetek túlnyomó többségében nem ismeretesek, nem is maradtak fenn azok a műalkotások, amelyekhez az effajta, akár meggyőzőnek, akár kétes hitelűnek tűnő tradíciók fűződnek. Elegendő talán, ha a hosszan elősorolható példák közül ezúttal csupán hármat említünk.
