Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 12. (Budapest, 1992)

SZILÁGYI András: Az Esterházy-gyűjtemény 15. századi ötvösművei és a Mátyás-tradíció

Báthory Kristóf fejedelem kincscinek 1581. évi összeírása az alábbi tétellel kezdődik: "az cöregh aranyas kwpa, melly Mátthyás királlyé volth".

4 Ecsedi Báthory György ezüstneműinek jegyzékében egy oroszlánfigurákkal díszített sólartóról olvashatjuk azt, hogy egykor Mátyás kincsei közé tartozott.

5 Ugyancsak figyelmet érdemel Szamosközy István nevezetes történeti munkájának megállapítása, amely szerint a Báthoryak fejedelmi kincstárában őrizték Mátyás kardját.

6 E közlések formális hitelességéhez nem fér kétség. Ám a történészek, ha azok tartalmi hitelét mérlegeli, tekintettel kell lennie egyéb tényezőkre, így a korszak szemléletmódjának, "szellemi arculatának" némely sajátosságára is. Az idézett három hivatkozás esetében tudnia kell például, hogy az erdélyi fejedelemség korai történetében - főként János Zsigmond működése idején - a familiáris uralkodói reprezentáció sajátosan egybeötvöződött a késő-humanista Mátyás-kultusszal, s ennek az eleven örökségként továbbélő szoros összefonódásnak a Szapolyaiak utódaiként fellépő Báthoryak - c család mindkét ágának tagjai - főként pedig az ő gyulafehérvári udvaruk megannyi beszédes tanújelét adta. Ennek alapján hihetőnek tűnik, csakugyan, hogy a mesés vagyonú, s az országos politikában meghatározó szerepet játszó Báthory család tagjai olyan műalkotásokat mondhattak magukénak, amelyek eredete Mátyás királyhoz - az ő tendenciózusan idealizált alakjához - volt visszavezethető. Kétségtelen az is, hogy a Báthoryaknak mint magas közjogi méltóságoknak, meganynyi előkelő pozíció viselőinek - módjuk lehetett arra, hogy a 16. század folyamán effajta művekhez hozzájussanak, s közülük többen bizonyára tettek is célzatos erőfeszítéseket ennek érdekében. Azt azonban továbbra sem tudjuk, hogy e darabokat mikor, miként, milyen közvetítők útján sikerült megszerezniük, azok - s a fent idézett művek - származását mindmáig sűrű homály övezi. Mindebből az alábbi következtetés szűrhető le: a történésznek nincs oka arra, hogy eleve, s kategorikusan kizárja az effajta híradások hitelességét, ám indokolt kételyeit, s fenntartásait sem hallgathatja el e közlések forrásértékével kapcsolatban.

7 A 16-17. századi források egy másfajta, sajnos lényegcsen kisebb számú csoportját képezik azok a műtárgyjegyzékek, amelyek némely, napjainkig fennmaradt gyűjteményről, illetve azok egy-egy ismert, nevezetes darabjáról adnak hírt. Ebben az összefüggésben Ferdinánd tiroli főherceg nagy értékű "Schatz- und Rüstkammerénck" régen közzétett, s a kutatók által alaposan feldolgozott, "kiaknázott" összeírásaira, valamint a fraknói Esterházy kincstár anyagának ugyancsak nem csekély számú, ám ezidcig túlnyomóiészt publikálatlan inventáriumaira hivatkozhatunk. Az előbbi - tehát az ambrasi kastélyból származó, jelenleg nagyobbrészt Bécsben őrzött - gyűjtemények közül szempontunkból ezúttal főként a fegyvertár jelentős. Ennek anyagában ugyanis különösen nagy számban szerepelnek olyan darabok, melyek a történeti múlt illusztris alakjaival kapcsolatosak, amelyek - a korai inventáriumok tanúsága szerint - az ő személyes tulajdonú tárgyai, főként díszfegyverzetük tartozékai voltak. Az ambrasi műtárgy-jegyzékek effajta közléseinek hihetőségét néha egy-egy feltűnő anakronizmus kérdésessé teszi,

8 azok hitelét azonban a modem szakirodalom, e ritka esetektől eltekintve, nem szokta kétségbe vonni. E közlések ugyanis olyan műalkotásokra vonatkoznak, amelyek készítési helye, s ideje többnyire kevesebb pontossággal megállapítható, s ezek a datálások és meghatározások - ahelyett, hogy ellentmondásba kerülnének - általában összhangban állnak az írott fonások által közvetített, s ily módon immár "dokumentált" tradícióval.