Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 12. (Budapest, 1992)

Péter Márta (1940-1991)

sok, az egész intézmény munkájának a kiteljesítésére fordítják. Megvan hozzá a kompetenciájuk. Péter Márta ezt a teljes kompetenciát a rendkívüli képességein kívül kemény munkaerkölcsének köszönhette. Mintha kamaszkorától tudatosan készült volna erre a hivatásra, lépésről lépésre hódította meg a szakma terrénumait. Még egyetemi tanulmányai előtt, közvetlenül a középiskolából kerül gyakornoknak az Iparművészed Múzeumba, aztán, épphogycsak befejezvén a művészettörténet-olasz szakot a budapesti egyetemen, a veszprémi Bakony Múzeumban kezdi a szakmai pályát. Innen a hatvanas évek vidéken dolgozó magyar művészettörténészeinek kötelező sokoldalúságát, nagy szellemi teljesítményeket mindennapi aprómunkával váltogatni képes edzettségét hozza magával. Ismét Budapestre költözvén, először a kulturális diplomácia elemeit sajátítja el a Magyar Képzőművészek Szövetségének munkatársaként 1965 és 1968 között, majd a kortárs magyar iparművészet és dizájn szolgálatára vállalkozik, mint az Iparművészeti Tanács szakmai munkatársa. Mindkét jártasságára szüksége lesz a további múzeumi munkában. 1972-től dolgozik ismét az Iparművészeti Múzeumban, kezdetben a modem gyűjteménycsoport munkatársa, később irányítója, 1979 és 1985 között a Módszertani és Modem Osztály vezetője. Mindhárom posztján folyamatos és eleven a kapcsolata az akkor újabb virágkorát élő modem magyar iparművészettel, dc minthogy ezek az esztendők egyszersmind a műfaji határok összemosódásának és a mfíági kordonok feltépésénck periódusai is mind a hazai, mind az egyetemes kortársművészetben, magától értetődően egyik legtevékenyebb ismerője lesz az egész jelenkori alkotófolyamatnak. Megszakadt hagyományt újít meg: az a tény, hogy a művészettörténeü munkájára méltán összpontosító budapesti Iparművészed Múzeum a hetvenes években rendre nyitja meg modem - gyakran modem képzőművészed - kiállításait, túlnyomóan a Péter Márta és a közveden munkatársai céltudatosságát dicséri. A kiállításrcndezés sűrűsödő gyakorlata, majd a múzeumi módszertan, mint új feladat, további területek, a múzeum-pedagógia, a propaganda és a kiadói tevékenység meghódítását is szükségessé teszi. S mint valahányszor, ha valamit elvállalt, Péter Márta nemcsak hiánytalanul elsajátította a szükséges jártasságot, hanem kötelezőnek érezte a vállalt munka tökéletesítését és megújítását is. Ma már félig elfeledett közhely, hogy azoknak a módszereknek a meghonosítása - egyebek közt a közművelődési és a szakmai szempontok egyszerre érvényesítése - amelyek a nemzetközi kiállítási munkában már akkor és a hazaiban már ma oly magától értetődőek, Magyarországon először az Iparművészed Múzeumban, a Péter Márta közreműködésével valósultak meg. Az új feladatkör sajátos módon egyszersmind megerősíü a modem művészetnek elkötelezett muzeológus szálait a történed korszakokhoz. Ezek a szálak soha nem szakadtak meg: a hatvanas évek budapesti művészettörténet-tanszékének neveltjei általában olyan indíttatást kaptak, amely a régi művészet iránti aktív érdeklődést akkor is kötelezővé tette számukra, ha egész szakmai felnőttkorukat modem alkotások között töltötték cl. Ez a folyamatos vonzalom teljesedett ki a Szépművészeti Múzeumban megnyitott, de Péter Márta rendezte nevezetes, komplex Luther-kiállításban 1983ban, s kivált az Iparművészeti Múzeum Művészet és mesterség című állandó kiállításában, amelynek két évvel később Péter Márta a társrendezője. Ha meggondoljuk, hogy ekkorra, a nyolcvanas évtized közepére Péter Márta a felelősség minden fokozatát bejárta, s csaknem