Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 12. (Budapest, 1992)

Péter Márta (1940-1991)

valamennyi tevékenységi területet, amelyet egy olyan bonyolult szervezet, mint egy iparművészeti múzeum kínál, alkotóan kipróbált, - szükségszerűnek kell vélnünk, hogy 1986-ban elfogadta a helyettes főigazgatói megbízást. Ha mindehhez még azt is tudjuk, hogy a Művészei és mesterség állandó kiállításával, - ezzel a komplex, de rendkívül közveücn, művességeket kézenfogva megtanító, de fárasztó didaxist magától oly távol tartó produkcióval - az addig ismereden team-munka évtizede kezdődik el a budapesti Iparművészeti Múzeum történetében - a vállalása nélkülözhetetlennek bizonyul. A csoport-munka tíz-tizenöthúsz olyan individuum együtüriűködését feltételezi, akik eléggé erős egyéniségek az alkotáshoz, s egyszersmind elég szakmai alázat adatott meg nekik a termékeny kooperációhoz, A vállalkozás sikerre kormányzásának biztosítéka pedig egy olyan vezető, aki a legerősebb tud lenni mind az alkotni akarásban, mind a bajtársi alkalmazkodásban. Ezért lehetett Péter Márta főműve Az európai iparművészet stíluskorszakai című nagyszabású vállalkozás. 1988 és 1992 között az Ipannfívészcti Múzeum négy terjedelmes kiállításon mutatta be törzsanyagának válogatott javát a Reneszánsz és manierizmus, ezt követően a Barokk és rokokó tárgykörében, majd A klasszicizmustól a biedermeierig terjedő, s legutóbb a Hirtorizmus és eklektika periódusában. A mintegy ötszáz-ötszáz művet felsorakoztató kiállításokhoz először készültek tudományos szakkatalógusok a múzeum több, mint egy évszázados történetében. A magyar és angol nyelvű kiadványok kolofonjában az olvasható, hogy a kiállítások rendezője és a katalógusok szerkesztője, valójában azonban a mindenese: koncipiálója és adminiszti'átora, szupcrlcktora és korrektora, szervezési irányítója és technikai segédszemélyzete volt Péter Márta. Mély művészettörténeti tudása és igényes elméleti felkészültsége, amelyet írásba sosem foglalt, volt a magyarázata az egyikféle, munkaéthosza, amelyet természetesnek tekintett, volt a biztosítéka a másikfajta tevékenységének. Annak pedig, hogy rendkívüli igényessége senkit nem nyomasztott, az a magyarázata, hogy az önmaga iránt maximalista munkaerkölcsöt másra nem érezte kötelezőnek, csak a korrekt teljesítményt. Nem volt a hivatása mártírja, csak az elkötlezeltje. A szakmai méltatások mindig a sematizmus csapdáját rejtik magukban, a nagy szakmai egyéniséget többnyire kétdimenziós portréfigurának ábrázolják, mondjuk hát ki mi, akik tudjuk, hogy péter Márta nem volt a múzeum szerzetesnője. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szerzetesnők egy irányba vállalt elkötelezettsége nem adatott meg neki. A hivatása mellett több generációért felelős családanya volt, hosszú éveken át a nagyszerű költő, Kormos István boldog-kiegyensúlyozott felesége, Kormos halála után boldogtalan, de e boldogtalanságot kemény tartózkodással ki nem mutató özvegye, az irodalmi hagyaték avatott gondozója. A magánéletétől azonban protestáns méltósággal távol tartotta a környezetét. Rendkívüli teljesítményén túl, alighanem ezért is ismertük és tartjuk meg emlékezetünkben a homo museologicusl. A típus, amelynek egészen rendkívüli megtestesítője volt, tudjuk, nem ritka a mi égövünk alatt. Hogy ez pozitív vagy negatív jelenség, az az általánosság síkján nem eldönthető. Hogy ez a másokért való hivatástudat valójában több vagy kevesebb boldogságtudatot ad-e, a legkevésbé a tartózkodó Péter Mártától lett volna megtudható. Ötvenegy évesen, brutális gyorsasággal vitte el a betegség. Amit bizonyosan hidunk: életműve az Iparművészeti Múzeum jelentékeny része. Rózsa Gyula