Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 11. (Budapest, 1991)

RENNER Zsuzsanna: Baktay Ervin, mint művészettörténész és muzeológus

mányos dolgozatok, vagy könyvek - mindenkor lebilincselő olvasmányok. Baktay művészettörténészi pályafutásának foglalata és koronája az India művészete című könyve, amely 1958-ban látott napvilágot.

1 Előkészítő tanulmányai során, majd az Indiában töltött évek alatt Baktay arra törekedett, hogy India életének és kultúrájának minden lehető aspektusát megismerje. Ennek az igyekezetnek egyik - művészi hajlamainál fogva igen fontos, de korántsem kizárólagos - része volt a művészet tanulmányozása. Ennek megfelelően India művészettörténetének megírásakor sem szorítkozott kizárólag a művészet történetére. Mivel úgy vélte, hogy a művészet, különösen egy távoli kultúra művészetének megértéséhez elengedhetetlenül szükséges bepillantást nyerni annak történelmi, társadalmi hátterébe, könyvében a művészeti fejezeteket mindig egy, az adott korszak művelődéstörténetét ismertető fejezet előzi meg. A művészeti fejezetek tudományos igénnyel és felkészültséggel íródtak. Baktay irigylésre méltó módon szintetizálta a szinte áttekinthetetlenné duzzadt művészettörténeti irodalmat, kiváló érzékkel szűrve ki a régebbi és újabb művekből az időtálló eredményeket. Kritikája mindig a legújabb állásponton, a legtekintélyesebb kutatók véleményén nyugodott. Ami azonban megbízhatóságán, szakszerűségén, s a rendelkezésre álló ismeretanyagot összefoglaló és kritikusan rendszerező jellegén, valamint irodalmi értékein - magával ragadó stílusán és élmény szerűségén - túl maradandó értéket kölcsönöz művének, az az indiai művészet több kérdésében kialakított egyéni felfogása. Egyik legeredetibb elmélete az Indus-völgyi civilizáció művészetével kapcsolatos. Az Indus-völgy művészetét Baktay különválasztotta a későbbi árja művészettől, és Egyiptom, Mezopotámia, valamint az Egeikultúra művészetével hozta kapcsolatba. Eszerint e kultúrák mitológiai világképének közös gyökere a korai asztrológiai látásmód, a csillagos ég szimbolikája, amely az ekliptika körén, az ennek mentén elhelyezkedő csillagképek állatövén, valamint a tavaszi napéjegyenlőség precesszióján alapult. Egyiptom és Mezopotámia vonatkozásában ez kétségtelen volt. Baktay az Indusvölgyi civilizáció jellegzetes tárgyai, a pecsételők ábrázolatai alapján amellett érvelt, hogy az Indus-völgyi kultúra esetében is ugyanezzel a jelenséggel állunk szemben. Egyiptom, Mezopotámia és az Egei-kultúra művészetében a leggyakrabban ábrázolt állat a bika; ugyanez a helyzet az Indus-völgyi pecsételők esetében. Ennek alapján Baktay feltételezi, hogy az előbbi kultúrákhoz hasonlóan a bikának az Indusvölgyben is kultikus szerepe lehetett. Az egyiptomi, a mezopotámiai és az Indus-völgyi kultúrák kora az i. c. 5—3. évezred idejére esik. Megállapítható, hogy a tavaszpont, vagyis a precessziós Nap ekkor haladt keresztül a Bika jegyén. Az aszlrális szemlélet által meghatározott mágikus-kultikus eszmevilágban ilyen módon a bika-szimbólum elsődleges jelentőséget kapott. Fontosságban mindjárt utána következett, vagy egyenrangú volt vele az Anyaistennő kultusza, mivel a régi hagyomány szerint is a Bika uralkodó bolygója a Vénusz, amelynek a neve ugyan változhat, de minden régi kultúrában az „ős nőiség", a termékenység jelképe. Az asztrális szimbolika szempontjából igen érdekes az az Indus-völgyi pecsételő, amelyiken jobb oldalt egy fa látható, mellette, középen, szarvat és bojtos farkat viselő nőalak, aki a baloldalt ágaskodó, visszatekintő tigrissel viaskodik. (1. kép) Baktay értelmezése szerint a Vénusz-szimbolikát is hordozó bika, illetve a tigris amely keleti ábrázolásokon gyakran helyettesíti az oroszlánt - a két világlcngcly jelképe, amelyeknek déli, illetve nyugati sark-