Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 10. (Budapest, 1991)

Szvetnik Joachim (1927-1988)

sebb méretű betételemet kell készítenie vörösréz lemezből, amely konstruktív tagozatként szolgál, s amelyre a megmaradt tagozatok rögzíthetők. A hiányok, az üres felületek pótlásának módszere a következő. Képlékeny massza készítése, melynek komponensei: apró forgácsokra gyalult ökörszarv, ragasztó- és barna színezőanyag. Szilárdulásának, rezisztens tulajdonságainak tanulmányozása, optimális összetételének módszeres kikísérletezése nyomán e massza fogja - több rétegben - bevonni a réz betételemet. Ez a különösen leleményes megoldás jól példázza, hogy a restaurátornak - az egyedülálló manuális készségen, szakmája mesterfogásain túl - milyen egyéb képességekre, mekkora anyagismeretre s találékonyságra van szüksége ahhoz, hogy egyegy speciális feladattal megbirkózzon. Szvetnik Joachim munkássága során folyamatosan figyelemmel kísérte a kortárs plasztika és ötvösművészet teljesítményeit. Sűrűn látogatta a fővárosi, valamint főként a székesfehérvári, a kecskeméti s a pécsi kiállításokat, a hetvenes évek eleje óta rendre áttanulmányozta a műcsarnok-beli Nemzetközi Kisplasztikái Biennálék anyagát, s egy-egy külföldi útja alkalmával - az ottani múzeumi gyűjtemények mellett - a galériák s a műtárgypiac időszerű kínálatát is. Különös „kettős nézőpontból" figyelte ezeket az alkotásokat: mint szakmájának, e szakma megannyi fortélyának avatott ismerője, ugyanakkor mint olyan mester, aki saját elhatározásából más utat választott, „dezertált" az elismert, s számon tartott alkotóművészek zárt, s meglehetősen szűk köréből. Bizonyára nem lehetett könnyű tudomásul venni ezt a helyzetet, aligha sikerülhetett egykedvűen, vagy épp fölényes rezignációval napirendre térni felette. Csakugyan, Szvetnik Joachimot hosszú éveken át foglalkoztatta egy sajátságos, eredeti elképzelés. Ritkán beszélt erről, többnyire csak legszűkebb munkatársai előtt. Azt tervezte, hogy kisplasztikái-, esetleg plakett-, vagy éremsorozatot készít, s e művekben a plasztika és az ötvösség múltbeli nagy alakjait idézi meg; az ő kedvelt, jellemző motívumaikat, személyes stílusjegyeiket szuverén módon átfogalmazva, munkásságukhoz, oeuvre-jükhöz méltó, bravúros kompozíciókba sűrítve. Nem volt - s rajzi ötletei, szellemes vázlatai ismeretében tegyük hozzá : nem is lehetett - kétsége afelől, hogy e sorozat, ha elkészül, egycsapásra előkelő helyet biztosított volna számára napjaink rendszeresen kiállító, alkotó művészei között. S bár sokáig, szinte élete végéig dédelgette, érlelte magában ezt az elképzelést, megvalósítására mégsem került sor ; munkáinak tervezésénél, rangsorolásánál Szvetnik Joachimot másfajta szempont vezérelte. Alighogy egy-egy jeles alkotás eredeti pompájában, egykori szépségében újjászületve - kikerült keze alól, máris új, hasonló, vagy, ha lehet, még nehezebb, izgalmasabb s bonyolultabb feladat kötötte le. Úgy érezte, mindenekelőtt annak megoldására kell összpontosítania képességeit s energiáit. Ez a töretlen eltökéltség érteti meg, hogy vonzó ajánlatok, csábító lehetőségek ellenére miért maradt hű - szó szerint élete végéig - első, egyetlen munkahelyéhez ; a nagy elődök iránti odaadás, a műveik keltette alázat révén vált képessé arra, hogy a múzeumi restaurátorműhelyt „gályapadból laboratóriummá" tegye. Életművéért, főként az egykori Esterházy-kincstár közel húsz alkotásának kiemelkedő színvonalú restaurálásáért a kulturális kormányzat 1988-ban Kossuth-díjjal jutalmazta. A kitüntetést már nem vehette át, hatvanegyedik életévében, 1988. március 31-én meghalt. Szilágyi András