Forgács Éva (szerk.): Ars Decorativa 9. (Budapest, 1989)

SZILÁGYI András: Ignaz Wilhelm Dermer ötvösmüvei Magyarországon

nem — hangsúlyozottan és félreérthetetlenül — mint a birodalom császárát, VI. Károlyt magasztalják.

27 A győri monstrancia programja viszont — igaz, csak egyetlen vonatkozásban, mégis szembetűnő módon — eltér ettől az elsősorban VI. Károly alakjához fűződő ikonográfiái sémától, minthogy abban — bár látens módon, „császárhű" értelmezés szerint, s e birodalmi gondolatnak elárendelten — egy sajátos motívum, a Regnum Marianum eszméje is kifejezésre jut. Mindezek alapján valószínűbbnek látszik, hogy a győri monstrancia konceptusa nem a bécsi udvartól származik, vagyis az alakok, a jelenetek és a feliratok megválasztása, kijelölése tárgyában nem az udvar adott útmutatást. Ugyancsak emellett szól egy további szempont: az 1731 körüli években VI. Károly udvara más — elsősorban a saját szolgálatában álló, illetve némely, Augsburgban tevékenykedő — ötvösöket foglalkoztatott.

2

^ Ugyanakkor semmilyen adat nem tudósít, s egyetlen fennmaradt, ismert ötvösmű sem tanúskodik arról, hogy Ignaz Wilhelm Dermer, aki ekkor a pálya elején álló, fiatal mester volt, valaha is dolgozott volna a bécsi udvar számára. Az 1731-ben készült monstrancia megrendelőjét tehát valószínűleg nem itt, hanem más körben kell keresnünk. Első megközelítésben kézenfekvőnek tűnhet az a feltevés, miszerint az ötvösmű elkészítésére a győri jezsuiták adtak megbízást, s annak ikonográfiái programját ekként a rendház egy befolyásos tagja, esetleg maga a kollégium rektora dolgozta ki. Mielőtt ezt a lehetőséget elfogadnánk, érdemes felvetnünk a kérdést, vajon a magyarországi — esetünkben a győri — jezsuiták magukénak tekinthették, a sajátjuknak vallhatták-e azt a verbálisan megfogalmazható üzenetet, azaz annak a világosan, szinte tételesen kifejthető jelentéstartalomnak valamennyi elemét, amelyet az ikonográfiái program sugall. A kérdés látszólag egyszerű, s könnyen eldönthető. A jezsuita rend, csakúgy, mint szerte a birodalomban, Magyarországon is a bécsi udvar hathatós támogatását élvezte, a rend tagjai már korábban is, de ekkor, 1731-ben különösképpen, a Habsburg uralkodó híveinek bizonyultak. Ugyanakkor, ha tekintetbe vesszük, a korszak jezsuita propagandájának nyomtatásra került, írásos dokumentumait, s az ennek szolgálatában álló egykorú képi ábrázolásokat, akkor fel kell figyelnünk egy sajátos, s szempontunkból nem lényegtelen jelenségre. E művekben alig, sőt, jószerint még elvétve sem találkozunk annak a dinasztikus, s egyszersmind szakrális színezetű birodalomeszmének a kifejtésével, a Habsburg-ház iránti odaadó, alattvalói hűségnek azzal a határozott, már-már demonstratív hangsúlyozásával, amely a monstrancia programjában — elsősorban a Rudolf-legenda merőben szokatlan ábrázolása révén — kifejezésre jut. Ebben az összefüggésben jellemzőnek tartjuk, hogy Habsburg Rudolf alakja csupán egészen ritkán — legendás tette pedig még rövid utalásként sem — fordul elő a hazai jezsuita szerzők effajta, propagandisztikus céllal írott munkáiban. Természetesen nincs arról szó, mintha a magyarországi jezsuiták nem írtak volna számos, a Habsburg királyokat, így magát III. Károlyt magasztaló panegyrikuszt, vagy ne adtak volna megbízást ilyen értelmű metszetek, könyvillusztrációk készítésére. Ám ezek a művek az uralkodót mint Magyarország gyarapítóját, a püspökségek támaszát, az ősi, hagyományos joggyakorlat helyreállítóját, vagy főként mint a jezsuita rendházak, iskolák, illetve a nagyszombati egyetem nagy támogatáját dicsőítik.

29 Ami a legfontosabb: a jezsuita propaganda sarkalatos, leggyakrabban visszatérő eleme, a Regnum Marianum gondolatkör, a hazai szerzőknél csak egészen elvét-