Forgács Éva (szerk.): Ars Decorativa 9. (Budapest, 1989)

SÁRMÁNY Ilona: A deszkabútor-stílus Bécsben és Budapesten a századfordulón

A legelső években a tervezők iparművészeti áganként elszigetelten dolgoztak; csak saját szűkebb szakáguk technikai, formai megújulását tartották szem előtt. Munkájuk gyümölcsei csak a kiállításokon kerültek egymás mellé, így az első bemutatók egyéni kísérletek tarka füzérei voltak. Az 1900-as párizsi kiállításig nálunk egy kivétellel nem született egységesen egy ízlés jegyében tervezett „Gesamtkunstwerk" enteriőr az új stílusban. Különös tény, hogy a Gesamtkunstwerk-belső reprezentatív példáit ekkor még a historizmus idős nagymesterei alkották, pl. Hauszmann Alajos a király vár Szent István-termét. A szecessziós stílus egyik lényegi jellemzője az egy művész által azonos formavilágból létrehozott egységes szellemű enteriőr — amely meghatározza a bútoron kívül a textilt, a kerámiát, a fémművességet — nálunk elég soká váratott magára. Ennek számos oka lehetett, de talán az egyik legfontosabbat éppen a Béccsel való összevetés világítja meg: a császárvárossal ellentétben nálunk nem az építészek, hanem az iparművészek és egyes festők kezdtek először a modern stílusirányban dolgozni pl. Vaszary János, Zsolnay Vilmos, Horti Pál. Egyetlen művész volt 1900 előtt, aki egységes „art nouveau interieur"-t tervezett, és minden szakágban — bútor, kerámia, textil — azonos ízlést szeretett volna érvényesíttetni: Rippl-Rónai József. Finom érzéke volt a festői hatások iránt, de kevés tapasztalata az anyagszerűség és a funkcionalitás kívánalmairól. Bár a technikailag legfelkészültebb bútorgyár — Thék Endre — valósította meg és módosította eredeti terveit, az eredmény nem lett igazi közönségsiker. Az Andrássy-ebédlő, melyet 1899-ben láthatott a közönség, nem talált folytatásra, a festő- és iparművészek oly kínos vitába keveredtek, mely meghiúsította minden későbbi együttműködés reményét. Az építészet különös szerepet játszott a modern stílustörekvések meghonosításában. Lechner Ödön valójában ugyanazt a vezető szerepet tölthette volna be Budapesten, mint Otto Wagner Bécsben. Mégsem így történt. Bár Lechner ugyanahhoz a generációhoz tartozott, mint Otto Wagner, és ő is historizáló stílusú épületeivel alapozta meg tekintélyét, már a stílusfordulat előtt is elismert nagyság volt. Lechner személyisége azonban teljesen más volt, mint osztrák kollégájáé. Kevés taktikai érzékkel bírt, és a praktikum kérdései — sem az élet gazdasági, sem a tervezés funkcionális szempontjait tekintve nem — érdekelték. Meggyőződéses romantikus ellenzéki volt és éppen intranzigens hazafisága indította el az új stílus keresésének útján. Stíluskísérleteiben az asszociatív ideologikus szempontok és a fantáziadús formajáték játszották a vezető szerepet, nem a technikai újítás vagy a racionális térszervezés igénye. Meg volt győződve arról, hogy csak az építészet képes egy magyar nemzeti stílust teremteni, és a többi művészeti ág stílusmegújulása az építészeti eredmények függvénye. Még 1906-ban írt híres elvi cikke is, a „Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz" — ezt a szemléletet képviseli.

28 A 90-es évek végén Lechner — annak ellenére, hogy akár a historizmus vezető nagymesterei, maga tervezte épületeinek fontosabb bútorzatát — az iparművészetet nem tekintette az építészettel egyenrangúnak. Konzervatív művészetfelfogása megakadályozta abban, hogy a modern festészet eredményeit — pl. Szinyei Merse Pál, illetve Nagybánya művészete — nagyra tartsa. Befolyása, hatása az építészeten belül —de csak ott — így is nagy volt, intézményi keretek nélkül is kialakult körülötte egy „Lechner iskola".

29 Egyetlen olyan kezdeményezésről tudunk, amely az építészet, 'belsőépítészet és