Amerikai Magyar Újság, 2010 (46. évfolyam, 1-8. szám)
2010-04-01 / 4. szám
2010. április vagyok az egész világgal; jobban, bensőségesebben, mint az ide-odabolyongók. Először is az újságok! A legtöbb nyugati magyar nem él teljes mértékben a szabadság adta lehetőségekkel, pedig mi előnyösebb helyzetben vagyunk az itt élő bennszülötteknél is, hiszen nemcsak nyugatról, hanem keletről is “első kézből” kapjuk a híreket. Olvashatunk mindent és mindennek az ellenkezőjét is! Milyen rendkívüli lehetőség a tájékozódásra, az értesülések összehasonlítására, a látókör tágítására. Idegen nyelvű lapok és magyar sajtótermékek - öt világrészből! Ha nem is olvasok el minden cikket (lehetetlen és fölösleges lenne), csak átfutom a címeket és íróik nevét, akkor is óriási tudásra teszek szert. Az ismerősök fejtegetéseit pedig szinte személyes üzenetnek tekintem. Levelezésem (régen, a “bibliai időkben”) csupán szűk rokoni, baráti körömre korlátozódott. Ezen kapcsolataim később erősen beszűkültek, hiszen a hazaiakkal régóta nem beszélünk “egy nyelvet”. Viszont megsokszorozódott a gondolat- cserém azokkal, akikhez “szakmai” kötelék íuz: nyugati politikusok, közéleti emberek, írók, művészek a világ minden tájáról, na és nem utolsó sorban, cikkeim, könyveim olvasói, akik néha megható kedvességet és figyelmet tanúsítanak irányomban. Egyre több olyan partnerem van, akit személyesen nem ismerek. A különös az, hogy egészen meghitt, bizalmas barátság alakulhat ki ilyen esetekben is, ami valószínűleg azt bizonyítja, hogy a külső megjelenés, minden velejárójával együtt (kor, nem, esztétikai kép) nem lényeges, csak járulékos tartozéka az embernek. Egy testtel, szellem nélkül, nem sokat lehet kezdeni; viszont egy szellem test nélkül is önállóan létező valóság. A tóparti kávéházban gyakran cikkeket is írok. Nézem a vizet, a hegyek lágy körvonalait, és megfogan bennem egy-egy téma. Hol időszerű kérdéseket próbálok önmagam és mások számára tisztázni, olvasóimmal “négyszemközt” megbeszélni, hol pedig fölelevenedik bennem életem néhány eltemetettnek hitt mozzanata, hangulata. De fogalmazok könyvkritikákat, fiozófíai eszmefuttatásokat, nem is beszélve a versekről, amelyek maguktól “íródnak”, ha az ember befelé figyel. Nem kell mást tenni, csak a mélyből felbuggyanó szavakat, sorokat megragadni és papírra vetni - miu előtt kámforként elillannának... * Kedd reggel. 8-kor beülök a La Lanchettába, és 9-kor kezdődik Vilma tornaórája. Hajszás, rohanó életemből kicsippentett boldog, hatvanperces pihenő. Néha elfog a kísértés, hogy a testgyakorlatot “elbliccelve”, tovább maradjak a teraszon. Akkor azonban már megkeseredeik az öröm; lelkiisme- retfurdalásom keletkezik. Először is önmagámmal szemben, hiszen nagy szükségem van rendszeres, szakszerűen irányított mozgásra (hiszek az “ép testben ép lélek” - jelszóban), másodszor pedig Vilmával szemben, akinek hajnalban kell fölkelnie, hogy a 35 kilométerre fekvő Locamóból időben átérjen Lugánóba. A halál ad feszültséget az életnek - mondja Márai. Az időbeli korlátozottság fokozza a gyönyör intenzitását! Figyelem az óra mutatóját: 5 perc múlva 9. Intek a picémek: “II conto per favore!” Néha azonban meg se várom, hogy az asztalomhoz jöjjön. Kiszámolom az abroszra a 2 frankot, és összepakolva rögtönzött “irodámat” - elrohanok... Martin János sorsvállalása Hiszek a Sorsban. Abban, amit mi, keresztények, Rendeltetésnek nevezünk. Úgy rendeltetett, hogy Martin János 1929-ben Erdély fővárosában, Kolozsváron, egy vidékről betelepedett magyar-zsidó kereskedő család első gyerekeként lássa meg a napvilágot, s ezzel kezdetét is vette az a Sors, mely szükségszerűen elvezette őt Auschwitz gázkamráin keresztül a kommunista diktatúráig, onnan a szabadság illúziójával kecsegtető izraeli bevándorlásig, majd kalandos szökéséig, hogy élete delén túl, családjával eljusson a szabad világba. Mondhatnánk azt is, hogy tipikus erdélyi értelmiségi sors, ha Martin János önéletírásában nem írna vívódásairól, motivációiról, alkalmazkodási kényszerhelyzetekről, arról a keskeny útról, amelyen szüntelenül egyensúlyoznia kellett, hogy fenn- és megmaradhasson. Annak, aki életének 77 évén át soha, egy pillanatig sem háborgott, szitkozódott vagy lázadozott, hanem elfogadta ami neki osztályrészül jutott abban a zavaros, kegyetlen és AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG
