Amerikai Magyar Újság, 2009 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2009-12-01 / 12. szám
AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2009. Karácsony kangyal.- Nem baj! Csak szép legyen a föld! - visszhangozták kórusban az angyalok. Uriel arkangyal mosolygott és megsimogatta aranyos puha angyalkezével Csillagszem kicsit kócos pihés haját:- Hát csak rázogassátok, szakítsátok, de azt megmondom előre: ez a dísz nem fog sokáig tartani. Minden évben újra el kell szakítani párnáitokat, dunyháitokat, ha szépíteni akarjátok a földet! (1937) Új Ember Az isteni fényforrás Metz Katalin MN - Hová tűntetek, hótiszta erdélyi karácsonyok? Gyermekkorom sejtelmes ünnepei. A múlt ködébe vesznek, miként keresztény ünnepeink gyökerei a pogány kor ködébe. Merthogy ősidőkbe nyúló mítoszok öröksége a téli napfordulóra időzített karácsony is. Antiochus kalendáriuma december 25-ét még a Napisten születésnapjaként tüntette föl. Az egybeesés mondhatni magától értetődőnek tetszik: karácsony napja szimbolikus értelemben Jézus, az isteni fényforrás, a Nap születésnapja. Jelképek sokasága, népszokások serege fűződik a karácsonyhoz. Jézus születésnapjának liturgiájában fontos szerepet kap a „rákészülés”, a lelki ráhangolódás időszaka: az advent, majd a december 24-i vigília, karácsony szombatja, hívő katolikusok számára a böjt napja. Nálunk, a többségében református Erdélyben nem böjtöltek, legfeljebb az ünnepi vacsora reményében dukált könnyebb ebéd. Estére aztán előkerült a hideg sültes tál, a pulykamell, a sonka, a házikolbász, köretnek a krumplisaláta s a megunhatatlan bejgli. A mákkal, dióval gazdagon s nem hajszálvé- konyan töltött, omlós tekercs, amilyeneket ma a kereskedelem elsóz a sütésre rest vásárlóknak. Halat mifelénk, érdekes módon, sehol sem fogyasztottak. A karácsonyi ebéd koronája a verhetetlen töltött káposzta volt, az egyetlen, „az igazi”: savanyított és nem édes, borssal, netán csomborral, de legkevésbé sem paprikával ízesített. Előtte aranyszínű húslevessel, galuskával. Gyermekkori emlékek gyűrűznek elő a múlt homályából: gyertyagyújtás után a csengő csilingelősére a nagyszobába sereglettünk, ahol a fa alatt a jobbára saját kezűleg készített ajándékok hevertek. Egyik alkalommal fából barkácsolt kisvasút, melyet orvos apánk éjszakákra bezárkózva, hosszú heteken át faragott öcsémnek. Egész szerelvényeket „állított üzembe” a váltók közt kanyargó, apró síneken. Aztán a havas éjszakából kántálók kéredzkedtek be; látom hidegcsípte arcukat, hallom csiszolatlan hangjukat, amint karácsonyi énekeket adnak elő a gyertyafényes hangulatban. Aztán ködbe veszett ez is, befellegzett a kántá- lásnak, gyanússá vált, ha valahol csoportosan énekeltek magyarul. Maradt az egyre szűkösebben kimért vacsora, a sorban állás vajért, tojásért, hogy mégiscsak elkészülhessen a bejgli. Feltéve, ha sikerült hozzá mákot vagy diót vásárolni. Előfordult, hogy a fikuszomat díszítettem fel fenyőfa híján. Alatta néhány szerény ajándék. De maradt - és kárpótolt mindenért - a családi fészek melege, amit aztán évtizedek múlva a nagy kivándorlás szertehordott, s lángját már csak az emlék apró fénykarikái őrzik. Nem ér fel vele a bevásárló- központok rideg csillagfényzuhataga. Dsida Jenő: Itt van a szép Karácsony Itt van a szép, víg karácsony, Élünk dión, friss kalácson: mennyi finom csemege! Kicsi szíved remeg-e? Karácsonyfa minden ága csillog-villog: csupa drága, szép mennyei üzenet: Kis Jézuska született. Jó gyermekek mind örülnek, kályha mellett körben ülnek, aranymese, áhitat minden szívet átitat. Pásztorjátszók be-bej önnek és kántálva ráköszönnek a családra. Fura nép, de énekük csudaszép. Tiszta öröm tüze átég a szemeken, a harangjáték szól, éjféli üzenet: Kis Jézuska született! 1929
