Amerikai Magyar Újság, 2009 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2009-11-01 / 11. szám
24 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2009. november Damjanich Jánosné levele Hamvay Ödönnek (1903) MN - 1848. április 4-én férjemnek szolgálati napja volt. Haynau, ki is felment a hivatalos helyiségbe, indulatosan kiabált, hogy: die Rebellen, die Hunde, Lumpen, Betyárén, ily címeket adott a magyaroknak, férjem elibe állt, és kikérte, hogy ö mint magyar nem tűri, hogy jelenlétében ily neveket osztogasson. Mindezt nem tőle hallottam, mert ő soha katonai dolgokat velem nem közölt, azt mondta, hogy felesége vagyok, de nem katona-asszony. Hogy kapott-e indulási parancsot, nem tudom, mikor hazajött egy órakor, elmondta, hogy kellemetlen szóváltása volt Haynauval, mi- végett ő megparancsolta, hogy ő hat órakor elutazzon Olaszországba, ahol ezrede az ellenség előtt áll. Ha ideje lesz, és engem felkeres, megmutatom a levelek dátumát. Férjem 1804-ben született, tizenhat éves korában ment katonának, nem akart tanulni - akkor nem volt katonaiskola -, mindjárt besorozták. Ez volt az ő elementuma, egész fiatalkorát Olaszországban töltötte, az utolsó években gránátos volt. Mészáros miniszter hívta őt vissza június hóban, és megbízta őt a 3. honvédzászlóalj felállításával. Nagysarlói győztes csata után, áprilisban, Komáromban parancsot kapott, hogy utazzon Szegedre katonaságot szervezni. Búcsúzni a tábornokhoz hajtott a várba, visszajövet a lovak megbokrosodtak, a sáncnak rohantak, ekkor kiugrott a kocsiból, jobb lába a küllő közé csúszott, s bokában eltörött. A lovak lefordultak, a lovaknak és a kocsisnak nem lett bajuk. Azonnal értem küldött egy rokon katonatisztet Gyulára. Mellette voltam, míg nem lett rab. Utolsó percig ágyban fekvő volt, csak október 6-án a vesztőhelyen tette a rövid utat a kocsiból a halálba. Csak egyszer, szeptember 27-én engedték meg, hogy bemehessek őt meglátogatni, nyugodt volt, és előkészített az ő halálára. „Ha megkegyelmeznek a többieknek - mondta -, de nekem nem.” Szeptember 5-én egy katona tizenegy órakor jelentette, hogy feljebbvalója üzeni, hogy azonnal menjek a várba, férjemhez. Jó jelnek véltem, örömmel mentem azonnal. Midőn beléptem a börtönbe, csodálkozva láttam egy katona őrt a szoba közepén állni. „Mi ez?” - kérdém. „Siralomházba jöttél, holnap kivégeznek.” Lerogytam ágya előtt, alig tudtam magamhoz jönni. Rövid idő múlva figyelmeztetett, hogy válnunk kell; az rettenetes volt! Utolsó percben kért, ígérjem meg, hogy másnap, 6-án szobámat nem hagyom el. A küszöbre érve felkiáltott: „Emil!” Visszanéztem; könnytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, szó nélkül intett kezével, hogy menjek. Kitántorogtam Láhner szobájáig, ott is a végbúcsú jelenetét láttam. Az apa búcsúzott feleségétől és ötéves gyermekétől. Láh- nernéval kocsiba ültünk, Vécseynét nem ösmer- tem, nem volt velünk. 5-én éjjel írta férjem azt a szép imát, mit reggel egy katolikus lelkésznek átadva, kérte, hogy adja nekem át. És a nyakkendőjét, mikor leoldotta nyakáról, azt is a lelkésznek átadva nekem küldte. Szegény férjem borzasztóan szenvedett az ágyban. Testi fájdalma és lelki izgatottság gyötörték; már akkor a magyar sereg csillaga lefelé járt. Komáromból Pestre hozták, két hét múlva Aradra vittük hajón. Akkor már nagyon rosszra fordultak a viszonyok, s mint várparancsnokot bevitték az aradi várba. Görgey a fegyverletételi nap előtt felkereste őt, és közölte, hogy már mást nem tehet, mint megadja magát, holnap Világoson a magyar sereg leteszi a fegyvert. [...] A vár átadása után jött egy osztrák tiszt, parancsra férjemet, mint fo- golyt, Nagyváradra szállítani. Minden poggyászunkat Aradra küldtük egy rokonhoz, mit pár nap után az osztrákok elárvereztek mint Kriegsbeutét. Gyulára érkezve gróf Wenckheim Józseféknál voltunk szállásolva, két nap után ismét visszavitték férjemet Aradra, a várba, börtönbe. Én mindig vele voltam mint ápolónője, de mikor Ho- wiger várparancsnok a beteg foglyot a börtönbe kísérte, engem kidobott az előszobába. De őt megverte az Isten, pár hétre rá saját katonái robbantották fel lakását, ő kirohant, és leszakadt a pincéig, honnan halva hozták ki. Csak szeptember 27-én látogathattam meg férjemet. —Senki sem tudja, mi lett az IMF-pénzekkel? Semmilyen információval nem tud szolgálni a Pénzügyminisztérium (PM) arról, hogy a hazai bankok az eredeti céloknak megfelelően használják-e fel az állam által az IMF-től felvett és nekik juttatott százmilliárdokat. Noha a pénzügyi tárca a felelős a felhasználás ellenőrzéséért, több mint fél év elteltével sem tud felvilágosítást adni a pénzek sorsáról. Többszöri érdeklődésünkre a bankoknak eddig kiutalt 627 milliárd forinttal kapcsolatban a PM sajtóosztálya mindössze annyit közölt: nem állnak rendelkezésükre információk.
