Amerikai Magyar Újság, 2009 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2009-04-01 / 4. szám
2009. április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 19 Csapó Endre Melbourne is elhatározta... A magyar millenniumi ünnepségek kormánybiztosa, Nemeskürty István 2000. január 3-án a budapesti Operaházban tartott megnyitó ünnepségen így kezdte beszédét: „A magyar nép ezer évvel ezelőtt elhatározta, hogy megmarad. Megmarad mint állam, és megmarad mint nyelv. Megmaradtunk. ” Hozzátehetjük: megmaradt, vagy talán egyre inkább ötvöződött kultúrközösséggé, kovácsolódott tűzben- vészben nemzetté. Ismerve történelmünket, a magyar állami lét 1100 éves történelmének legnagyobb dicsősége a megmaradás. Csatát nyerhettünk sokat, háborúból csak a feltámadás, az újrakezdés küzdelmei hozhattak győzelmet. A megmaradás záloga az ország. Ország, állam, nyelv, kultúra, mind annak előfeltétele, ami képezi azokat a kellékeket, amelyekben nemzetté válik a nép. A magyar történelemnek általában epizodikus, de időnként húsbavágóan fájdalmas, veszteséges esete a nép szétáramlása, csoportjainak leszakadása, legyen az rab- szíjrafüzés, gályarabság, gulágra hurcolás vagy emigráció. Irodalmunkban külön fejezet őrzi a hazátlanság lelki keserveiből fakadó szavakat, dallamot. Történelmünk legnagyobb, legnépesebb magyar emigrációját a második világháború hozta létre, pontosabban annak következtében az országra zúdított kommunizmus, amiből a kétségbeesett kiszabadulási kísérlet leverése további tömeges szétáramlást okozott. Ehhez járult a Kárpát-medence szétosztott részeiből kivándorló tízezrek emigrációja. Aki nem önszántából, nem kalandvágyból, szerencsevadászatból távozik el szülőföldjéről, hanem rámért csapásként, az lelkileg nem szakad el, megőrzi magyarságtudatát, viszi magával az ország képét, őrzi nyelvét, kultúráját, irodalmát, hagyományait, megtartja a régi szokásokat, hiszen ez ad neki enyhet és megnyugvást. Lakását a magyar népművészet, képzőművészet, festészet tárgyaival díszíti, másszóval megteremti magának házon belül azt a környezetet, amit megszokott, megszeretett korábbi életében. Azt mondja a közmondás - szívet cseréljen az, aki hazát cserél. Ez azt sugallja, hogy nem szeretem már a régit, mert az újat kell szeretni. Ez nem így működik. A lelki kötődés nem enged ilyen könnyed csereberét. Hűbben közelíti meg a költő, Szász Károly, a honfájdalmat: Hírt se hallok már felőled, Erdős-völgyes szép hazám! Most, hogy távol vagyok tőled, Most szeretlek igazán. Azok közül akik magyar feladatot végeznek idegenben, sokan feltehetik a kérdést: foglalkoznék-e ilyen dolgokkal, ha otthon maradok? Bizonyára nem. Ideérkezésün- ket követően ugye milyen hamar kiadtunk újságot, írtunk, alapítottunk színtársulatot, dalárdát, egyesületet, magyar egyházközséget - jobbadán amatőr alapon, tamagyar egyházközséget - jobbadán amatőr alapon, tanult hozzáértés híjján. Ahogy lehet — de tenni kell! - alapon. Kezdetben kerestük egymást, népes összejöveteleken. Az volt a kockázat, hogy nem kapunk helyet, mert későn érkezünk. Megismertük egymást, megbeszéltük, hogy legközelebb ismét találkozunk. Kialakultak baráti társaságok, összejöttünk, hogy kicseréljük tapasztalatainkat, hol lehet jobb állást kapni, hogy lehet saját házhoz jutni. Egyszóval megélhetési fontossága volt a magyar összejöveteleknek. Később inkább a szórakozás adott vonzást, együtt lenni honfitársakként. Előállt az igény a megerősödött egyesületek részéről saját ingatlan létrehozására. Ebben az irományban nem térünk ki arra, hogy mikor, hogyan és kik létesítettek több-kevesebb sikerrel összejövetelre alkalmas épületet, itt most csak a Melboume-i Magyar Központ kerül fókuszba, mert ennek az írásnak a tárgya a február 13—14— 15-én megtartott „HUNGAROFEST 2009”, nem tételes beszámolóként, inkább csak mint egy áttekintő meglátás arról, hogy miként jön létre olyan népes összejövetel, ami - a látogatottság számát tekintve - ma már elképzelhetetlen egyebütt az emigrációban, ami Magyarországon is ritkaságszámba megy. A titok vélhetően a Magyar Központ impozáns méreteiben van, és az ahhoz mérten nagyszámú önkéntesek áldozatkészségében. Ami rendkívüli, ott kell keresni az alkotást megálmodó kezdeményezőt. Itt két magyar úr méretes telek adományozása indította el egy ugyancsak lelkes magyar csapat tettrekészségét, amiből megindult az építkezés. Létrejött az „ország”, aminek alapján Melbourne magyarsága megtehette - amiről Nemeskürty szólt -, hogy „elhatározza a megmaradást”. Ezt így igazán csak ma érzékeljük, négy évtized után, amikor a Hungarofest népes közönsége három napon át, jól szervezett kulturális vendéglátásban részesül, illetve részesíti önmagát. Közel kétezer embert három napon át étkeztettek, szórakoztattak, láttak el igényes és népszerű kulturális jelenetekkel, látogathatták a magyar népművészet remek alkotásait, ismerkedhettek a magyar különlegességekkel, mint a kemencében sült kenyér, a kür- tőskalács. Volt sakkverseny, komputerszoba, gyermek játszócsoport. A szolgáltatásokat a Magyar Központban „élő” egyesületek tagjai végezték, sütöttek, főztek, kiszolgáltak, mintha mindez szakmájuk lenne. A megmegtelő szemetesládákat egy „civilben” gyárigazgató ürítette folyamatos szolgálatként - például. Annak is példájaként, hogy magyar faladatokban nincs alantas munka. Mindezeknek koronája, hogy a megjelentek jelentős része fiatal volt, nemcsak apró unokák, hanem felnőtt fiatalok, középkorúak, tehát már itt született, itt felnőtt magyarok, akik nem szakadtak el attól az életformától, amit gyermekként - szüleikkel együtt látogatva magyar rendezvényeket - sajátítottak el. Ez is egy Melboume-i csoda, hiszen mindenhonnan az a panasz jön, hogy az első és második utódnemzedék, nagyon kis részétől eltekintve, nem jelenik meg magyar rendezvényeken.