Amerikai Magyar Újság, 2008 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2008-02-01 / 2. szám
2008. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG képvisellő? Nyilvános lesz az eljárás? Ki fogja megszabni az el járás rendjét? Erre bizony jogszabály kell A soron kívüli képviselönőiesítést csak törvény írhatná elő. Ilyen előírás azonban jelenleg nincs, tehát törvényt kellene alkotni (vagy módosítani). Az 1987. évi XI. un. jogalkotási törvény ugyanis előírja, hogy „a társadalmi rendre vonatkozóan törvényben kell szabályozni különösen ... az országgyűlési képviselők választását” (3. §). Ez összhangban van az Alkotmánnyal: „az ország- gyűlési képviselőknek, ... a választásáról külön törvények rendelkeznek, amelyek elfogadásához a jelenlevő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges” (71. §). Csakhogy semmi remény sincs a kétharmados többség elérésére Baj van akkor is, ha az Alkotmánnyal való összhangot nézzük: „az országgyűlési képviselőket ... általános és egyenlő választójog alapján” kell választani (71. §). Ennek ellentmond a női kvóta. Módosítani kellene az Alkotmányt. De „az Alkotmány megváltoztatásához, valamint az Alkotmányban meghatározott egyes döntések meghozatalához az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges” (24. §). Megismételjük: semmi remény sincs a kétharmados többség elérésére Mi történt tehát? Ország világ láthatta a csodát: az SZDSZ-es Magyar Bálint feltámadt politikai halottaiból. Ország világ tapasztalhatta, hogy a koalíció milyen oda- adóan törődik a nőkkel. A nőknek is érdemes figyelni a nagy farokra, az SZDSZ-re, mely csóválja az MSZP kutyát vagy a kutya MSZP-t. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy mit műveltek a kommunisták a nőtársadalommal, aminek szerves folytatása az, amit ma művelnek. Egy könyv is kikerekedne a gazságaikból. Napi kérdés azonban, hogy mire lenne leginkább szüksége egy mai magyar nőnek. 1955-ben a 15. sz. törvényerejű rendelettel kihirdették „a nők politikai jogaira vonatkozóan New Yorkban, 1953. évi március hó 31. napján kelt nemzetközi egyezményt”. 1982-ben a 10. sz. törvényerejű rendelettel kihirdették „a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott egyezményt”. A rendszerváltás előtt tehát kaptak a nők kihirdetéseket. És utána? Mindenki emlékszik, milyen buzgalommal dolgozott az un. „baloldal”, hogy az örömlányok közterületi munkalehetőségét a „türelmi zónákat” megteremtse. Eredmény: semmi. Fogadni lehet, hogy nemcsak az utcán nem lesz helyük szegény prostituáltaknak, hanem még a parlamenti kvótából is kiszorulnak. E sorok írója konzervatív keresztény gondolkodásban nevelkedett, ellenzi a prostitúciót. Mégis inkább együttérez az utcai prostituáltakkal, mint a politika mai prostituáltjaival. Szólni kellene természetesen a családi pótlékról és a gyermekgondozási segélyről is. Ez is külön tanulmányt igényelne. Ha röviden kellene jellemezni az egészet, azt kellene mondani: elégtelen és megalázó. Visszatérve arra a kérdésre, hogy mire lenne leginkább szüksége a mai magyar nőtársadalomnak, kijelenthetjük, hogy biztosan nem néhány képviselői helyre. De a politikánál maradva, a nőpártoló posztkommunisták által legmagasabbra értékelt nő ma Szili Katalin, az egyetlen női „közjogi méltóság”, akinek híressé vált az a megnyilatkozása amikor kijelentette: Az a legnagyobb probléma, hogy azok a reformfolyamatok, amelyekkel egyébként maximálisan egyetértek, nem látjuk, hová vezetnek. Nem látszik, mi az a hétköznapi fogalmakkal is megfogalmazott konkrét állapot, ahová el akarunk jutni. (Vasárnap Reggel, 2007. október 7.) Érdemes figyelni. Szili semmit sem ért abból, amit „a párt” csinál, de „maximálisan egyetért” vele. Igazi vakhit, igazi kommunista párthüség. A másik jeles hölgy, a pufajkás Hóm Gyula unokahúga, Havas Szófia, aki a HVG-ben azt nyilatkozta, hogy: Én például 1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva. Reméljük az olvasó kezdi sejteni, hogy van még valami a nagylelkű nőpártolás mögött. Nem ők akarnak adni a nőknek, hanem kapni akarnak tőlük. Ok akarnak kapni, olyan képviselőket, mint Szili és Havas. Lekötelezett szerény képességű bábúkat, akiket kedvükre irányíthatnak. Akik ha a saját erejükből nem jutnak be a parlamentbe, akkor beviszik őket, elég hozzá nőnek lenni. A magyar nőtársadalomnak az utóbbi hatvan évben nem jutott más, csak robot, nélkülözés, könnyek, aggódás és megaláztatás. Ezért azonban elsősorban nem a női gyengeség felelős, hanem a férfi politikusok önzése és lovagiatlansága. Engedtessék meg az önzést bocsánatos bűnnek minősíteni (noha nem az) Egy férfival szemben a lovagiatlanság az igazi vád. Kérdezzük, hogy a koalíció férfi tagjai közül hányán vágták Gyurcsány képébe a kesztyűt, amikor „öregecske feleségekről” él- celődött később a nép által „őszödi böszme” gúnynévvel ellátott miniszterelnök. A kommunisták mai koalícióban lebzselő utódai előtt ismeretlen a másik nem tisztelete, és ismeretlen a lovagiasság. A kommunista és utódkommunista (MSZP, SZDSZ) férfiak legfeljebb csak biológiailag hímneműek, lovagiasságot tekintve nem férfiak. Az „öregecske feleségek” bevilágít a lelkűkbe: a fiatal hús kell nekik, de lenézik a női nemet. Most, hogy zuhan a népszerűségük, kinyújtották piszkos kezeiket a nők után, pontosabban női szavazatok után, parlamenti helyeket ígérve, nemi alapon. Mélyen jellemző a mentalitásukra, hogy még a néhány parlamenti hely mézesmadzagja is megvalósíthatatlan jogilag, de ha megvalósítható lenne, akkor sem érne semmit, mert nem sok köze van azokhoz a női igényekhez, amiknek a kielégítését joggal várhatja el minden nő: hogy lehessen családja, gyermekei, hogy becsüljék meg munkáját, akár a
