Amerikai Magyar Újság, 2008 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2008-02-01 / 2. szám
2008. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG j Egy elfelejtett magyar tábornok (Folytatás az 1. oldalról) Karácsony-másnapi temető látogatás alkalmával megállók a sírnál, olvasom a kis bronz tábláról: KORNÉL OSZLÁNYI LT. GENERAL - HUNGARIAN ARMY Sept. 25. 1893-Nov. 16. 1960. Eltűnődöm - Itt, és így nyugszik vitéz Oszlányi Kornél ezredes, a nagykanizsai 9. könnyűliadosztály parancsnoka. O volt az egyetlen hadosztályparancsnok, aki megsebesült a háborúban, Turovo helység védelmében, ahol a hadosztályának megmaradt részei utolsóként tartottak ki. Ugyancsak ő az egyetlen tábornok, aki megkapta a legmagasabb kitüntetést, a Mária Terézia Rendet, Horthy kormányzótól. Mindezeket a férjemtől hallottam, ő, mint tartalékos zászlós 13 hónapot szolgált a fronton a 9. hadosztálynál íwanowkán, így Oszlányi parancsnoksága alatt is. A háborúban átélt borzalmakat sohasem tudta elfeledni, 56 évi házasságunk alatt igen sokszor beszélt a frontélményekről. Az ő szemében Oszlányi volt az „eszményi katona” — parancsnok, és ember is. Igen gyakran felidézte, midőn 1942-ben Oszlányi ezredes vette át a hadosztályparancsnokságot, mint új parancsnok igyekezett a törzs tagjait személyesen is megismerni. így hívta be őt is közvetlen beszélgetésre. Meglepetésként hatott, hogy nem egyenruhában, hanem egyszerű tréning ruhában fogadta. Jóleső meglepetés volt a meleg, szívélyes hangnem, a dicsérő elismerés a tartalékos tisztek iránt, mert tapasztalata szerint a véleményük őszinte, szavahihető, és lelkiismeretesen végzik a rájuk bízott feladatokat. Férjemnek, mint tartalékos zászlósnak emlékezetes maradt a közvetlen, emberi modora, a nagy rangkülönbség ellenére is. Ugyancsak megható emlékként gondolt vissza férjem az 1942-ben a fronton töltött Karácsonyestre. Midőn katonáival együtt az otthonra gondolva énekelték a „Menyből az angyalt” Oszlányi is megjelent, és személyesen kívánt kellemes ünnepet. Felejthetetlen jó érzés volt ez a közvetlenség. 1943. január elején a front összeomlásakor, a szervezetlen, tragikus visszavonulás idején Oszlányi nem hagyta el katonáit - pedig talán megtehette volna -, nemcsak parancsokat adott, de velük együtt harcolt, inig végül is súlyosan megsebesült. Parancsnok — és Ember is. Midőn férjem, és harccsoportja megtudták, hogy a sebesült Oszlányi melyik házban várja elszállítását, a katonák arra kérték keresse fel, és próbáljon a parancsnok közbenjárásával a németektől élelmet szerezni. Azonban a két törzstiszt, akik őrizték Oszlányit, nem engedték őt hozzá, mondván most nem lehet őt zavarni. Férjemnek csalódva kellett visszatérni a katonákhoz, a két törzstiszt sem tudott segíteni, csak azt javasolták, tegyen mindent a saját belátása szerint. Midőn Budapesten feküdt a hadikorházban, férjem nővére felkereste Oszlányit, aki közölte vele, hogy hol, és mikor látta őt még életben. így tudta meg a család, hogy van még remény, hisz akkor már az otthon úgy tudta, hogy az egész 2. hadsereg elpusztult A háború véget ért. Következett a negyven éves orosz megszállás, a kommunizmus szörnyű évei, majd az 56-os forradalom felszabadító érzése. A forradalom leverése késztetett 200 ezer magyart - köztük minket is - hazája elhagyására. Következtek az új otthonalapítás évei, élet Ausztriában, Kanadában, mig végül Cleveland /ez a magyarnak is mondható város/ lett végső letelepedésünk színhelye. Később megtudtuk, hogy Oszlányi itt élt, és hunyt el. Az élet fordulatai gyakran nem várt meglepetéseket tartogatnak - a sorsok sokszor találkoznak - szétválnak - majd újra keresztezik egymást. így talákozott újra a parancsnok — és- katonája. Sírja előtt állva, az itt leírt epizódok elevenedtek fel emlékezetemben, s ekkor támadt az a gondolat, hogy a 65. évforduló alkalmával emlékeztetőül leírjam azokat, ahogy férjem oly sokszor újra és újra elmondta ezeket. „A Magyar Haza mindenkor hálás szeretettel fog emlékezni hős fiaira ” — ez Stomm hadtestparancsnok híres búcsúparancsának utolsó mondat része. Itt kérdem, vajon Kaposvár (szülőhelye) emlékezik-e hős fiára, vitéz Oszlányi Kornél ezrede, hadosztályparancsnokra? Ha már a sors úgy hozta, hogy nem nyugodhat hazai földben, de vajon legalább egy kis márványtábla említi-e nevét a Nagykanizsa-i Don-i Emlékmű tövénél - Emlékeztetőül? Hazafia tisztelettel, egy Don-i Baj társ özvegye, Dr. Takács Lajosné Honvédek a Donnál. Jobb oldalt a szerkesztőnk.
