Amerikai Magyar Újság, 2008 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2008-05-01 / 5. szám

2008. május

AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG

17

tartunk, hogy meghal, viszont ezek a semmire kelők mindent elkövetnek, hogy feloszlassák a szervezetet. Hiszen „nagy a bűnük,” ezen, szépreményü fiataloknak, mert nemzeti érzésűek, hazát szeretők, és keresztény értéket vallanak. Ez pedig így együtt a liberálisok számára vörös posztó.

Néhány napja Gyurcsány Ferenc miniszterelnökünk, „hü fegyverhordozóján” Draskovics rendvédelmi miniszteren keresztül megsürgette a Legfelsőbb Bíróságon a gárda feloszlatásának tárgyalását. Európai jogállamokban még a miniszterelnöknek sincs joga sürgetően beavatkozni a független bíróságok munkájában. Mint említettem jogállamban! Idehaza jogállamról beszélni enyhén szólva is csak elszólás lehet. Egy országban, ahol dühöng a cigány bűnözés és cigány terror, ott a Magyar Gárda, mint önszerveződés, és önvédelemként kell, hogy szerepeljen ezzel a gyáva, korrupt és egyre használhatatlanabb rendőrség mellett. Nem csak arról van szó, hogy ezeket a fiatalokat vonzza a valóban elegáns egyenruha, hanem a mozgalom léte együttgondolkodásra készteti a felelőséggel gondolkodó gárdistákat. Ezért létszámuk napról napra gyarapodik. Alig pár hete több mint félezer új belépő volt, és ezzel már több mint ezren álltak a sorba. A Hősök terén tettek esküt a szentkorona másolata előtt. Közben megalakult a szenior és a kadét szakasz is.

Kossuth díj. Melyik művésznek nem dobban meg a szíve, ha erről az állami kitüntetésről esik szó. Két színművészt említenék az említett díjjal kapcsolatban. Az egyik művészt az ember legszívesebben átölelné, de legalább egy őszinte kézfogással jelezné, hogy amit tett az óriási, amivel azonosulni lehet. A másik „színművész” számomra inkább életmővészt jelent, és az emberi hitványságot.

Blaskó Péter színművész nem volt hajlandó átvenni Gyurcsány Ferenc kezéből a Kossuth díjat, mivel csak azzal szokott kezet fogni, aki után képletesen nem kell elrohannia a mellékhelységbe kezet mosni. Aki után nyugodtan megsimogathatja gyermeke buksiját. Gyurcsány Ferenc nem tartozik ezen „élőlények” közé.

Nem így Sas József. Ő úgy tudja magáról, hogy ez neki jár. Már csak azért is, mivel olyan snassz csak úgy ingyen lecigányozni Orbán Viktort. Ezt kellene a díjjal honorálni. És kikéri magának, hogy őt bűnözőként emlegessék a 4o millióért, melyet sikeresen elcsalt az adójából, és ezért első fokon felfüggesztet börtön büntetéssel sújtották.

(mi kelt bizalmat...)

Kristóf Attila

Én nem tudom, törvényszerű-e ez az emberi kapcsolatokban, de az a tapasztalatom, hogy aki nekem ellenszenves, legyen bár fiatal, öreg, nő vagy férfiú, annak a szimpátiájára én sem számíthatok. Lehet, persze, hogy ez a kölcsönösség csak következménye viszonyulásomnak és viselkedésemnek, mivel képtelen vagyok titkolni pozitív érzelmeim hiányát. Ez valószínűleg jellemhiba, igyekszem is megszabadulni tőle; annyi biztos, életem során sok embert megbántottam idegenkedésből eredő közönyömmel, számos közeledést vonakodtam elfogadni, s így engedtem, hogy az irántam táplált illúziók kihűljenek, majd a visszájukra forduljanak, s ellenséges attitűddé alakuljanak át. Tehát, amit főztem, azt általában meg is ettem. Mivel elteltem vele, az utóbbi időkben törekszem némi udvarias képmutatásra, ami a jó modor egyik éltetője.

Természetesen az elutasítás engem sem tölt el örömmel, így képes vagyok felfogni, hogy a puszta megérzés vagy a gyorsan kialakított érzemény aligha elegendő valamely visszavonhatatlan ítéletre. Mindez valójában nem csupán emberekre, hanem dolgokra is vonatkozik. Ezért restelkedve vallom be, hogy nem érzek fenntartás nélküli rokonszenvet az iránt az ország iránt, ahol születtem, és ahol élek. Ez a fentiek értelmében kölcsönösséget tételez fel, aminek valóságos voltát nap nap után tapasztalom: olyan jelenségekkel van tele hazám és főként annak fővárosa, Budapest, amelyek ellenemre vannak, s egyértelműen kifejezik, hogy ez a hely nem kedvel engem, mivel nem szereti azt, amit én szeretnék, és olyan dolgokat produkál s fogad el, amelyek engem elcsüggesztenek és megrettentenek. Ezért az a szorongó érzés alakult ki bennem, hogy nem vagyok idevaló, nem vagyok elfogadható abban a közegben, amelyet az általam taszítónak vélt Demszky Gábor liberálisnak nevez, s amely valamely kiismerhetetlen okból tizennyolc éve maga fölé-emeli, tűri.

Nem szeretem ennek a helynek a szellemét, s nyilván ez a szellem sem kedvel engem, bár parányi voltomban mint egyedi lény szerencsére elzárkózhatok előle. De néha ki kell mennem az utcára az asztmával fenyegető légköri viszonyok ellenére, sőt időnként közlekednem is kell, buszra, metróra vagy villamosra szállnom, így részese és része le-