Amerikai Magyar Újság, 2008 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2008-05-01 / 5. szám
18 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2008. május szék a couleur locale-nak. A minap ballagtam a Dohány utcában (ha nem is éppen a Szajna felé) - s „...égtek lelkemben kis rőzsedalok, / Füstösek, furcsák, búsak, bíborak / arról, hogy meghalok” -, amikor is megszólított egy férfi. Emígy: „Uram! Nem akar olcsón valami jóféle parfümöt vagy férfikölnit?” Mondhatni, tipikus erzsébetvárosi figura volt, a dörzsöltségtől szinte hámlott a bőre. Mondtam, hogy nem, s ballagtam volna tovább. Megragadta a karomat: „De uram, negyedáron adom.” Aztán csöppnyit lehalkítva a hangját, hozzátette: „Ne féljen, nem verem át, garantáltan lopott áru. A babám hozta ki a nagykerraktárból.” Bará- tian, csöpp cinkossággal nézett rám, s feltárta a táskát, amelyben a legkülönbözőbb márkás parfümök és kölnik sorakoztak az eredeti árcédulával, tizenöt-húszezerért. A férfi átkarolta a váltamat: „Nem is negyedéért, ötödéért adom magának. Eredeti lopott holmi. Nincs semmi kockázat.” Derűs szemmel nézett rám, mint aki tisztában van azzal, hogy végleg elnyerte bizalmamat. Teljesen megbízott a cinkosságomban és mohóságomban. A varázsige: „lopott ám”, úgy látszik, e bús pesti tájon mindig hatott. Micsoda hely az, kérdem én, ahol ez a két szó bizalmat ébreszt? Miféle felismerés vezérli ezt a mozgóárust, miféle erkölcsiség az, amely a liberális városban piedesztálra helyezi a lopást? így volt ez mindig? Vagy talán csak a jelen példája ragadós? Én nem tudom... (MNO) Kis Kató... ma este indulunk a frontra búcsúzni jöttem kis kató ne félj vigyázunk mink magunkra velünk az Isten kis kató elkísér majd csókjaid emléke az élet szép szeretni jó patyolat fehér ágyacskádban gondolj rám néha kis kató ha vége lesz a szörnyű télnek és újra elolvad a hó meglátod visszajövök hozzád boldogok leszünk kis kató de ha mégis elszólítna engem egy menyországi behívó akkor se sírj feledj el engem légy mással boldog kis kató Gyurcsányéknak semmi sem drága AZ ORSZÁG GAZDASÁGA A SZAKADÉK SZÉLÉN Idehaza egyre bonyolultabb a belpolitikai helyzet. A koalíció melyet napjainkig csak a koncon való marakodás tartott egyben, felbomlott. Az „urak” válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez, mely közül a legenyhébbért is az „antik világban” meg kellene nevezni a segédeiket és a fegyvernemet, feltételezve a másikról, hogy úriember. Itt ez fel sem merül, hiszen ezekre, mint az úri, és mint az ember kifejezés oly annyira túlzás, hogy mosolyt fakaszt az egyszerű halandó ajkán. Tudom, hogy ezek kemény szavak. Csak, hogy az ország romokba hever. Igaz, nem úgy, mint 1945 után, hiszen ami akkor összedőlt, mert lebombázták, vagy találat érte azt idővel ismét fel lehetett építeni, rendbe hozni. Az a rombolás melyet ez a társaság a magyarság lelkében okozott, annak rendbetételéhez évtizedek is kevésnek tűnnek. Gazdaságilag az országot a csőd szélére vitték. Morálisan és erkölcsileg sikerült lenullázniuk. Keresztény és humán értékrendeket változtattak meg. Azt az értékrendet, mely egy nemzet számára a biztos alapot jelentett. Ma ingoványra épül minden. Egy ország, ahol a hazugságot, a becstelenséget, a másik kifosztását az állami, a politika rangjára emelte, és ez a törekvés mindent behálóz. Nincs menekülés előle. Maga az intézményi rendszer süllyedt olyan mélyre, melyből alig van visszaút. A szociálliberálisok saját arculatukra alakítottál át az országot, ennél ocsmányabbat csak nagyon élénk fantáziával lehet elképzelni. Mind ezek után egy népszavazáson a nemzet többsége vonta meg a bizalmat ettől a „társaságtól,” és az emberek azért imádkoznak, hogy ezek végleg eltakarodjanak a politika színteréről. Kártevőink most kisebbségi kormányzásra adták a fejüket, hogy tovább keserítsék az alattvalók életét. Kitartani az utolsó szál magyarig. Pusztuljon még az is, ami eddig megmaradt. Karthágó víziója lebeg felettünk. Az tény, hogy ezeknek már morálisan, de lassan alkotmányosan is semmi keresnivalójuk nincs az ország szekere körül. Csak a pénz, mely ezer csatornán folydogál a zsebükbe, még összetartja őket. A minimálbér több mint tízszerese, melyet tiszteletdíj gyanánt szednek fel. Már maga a meghatározás is bicskanyitogató. Tiszteletdíj. Ki a
