Amerikai Magyar Újság, 2007 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2007-01-01 / 1. szám
28 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2007. január HARANGOZNAK Amikor harangszót hallok, akkor képzeletben mindig keresztet vetek. Nem csupán a neveltetésem késztet erre, hanem az emlékezés is. Egyébként a harangszó szorosan az életünkhöz tartozik, faluhelyen, ahol felnőttem, fontos időmérő is volt, harangszóhoz igazították az emberek a felkelést, a lefekvést, az ebédet, vacsorát. A harangszó jelentette az ünnepet, vagy az arra való készülődést. Sürgetett az öltözködésben: "Jaj, már beharangoznak, siessünk, nehogy lekéssük a nagymisét... " És mi, gyerekek, akik már közben úton voltunk, meg- szaporáztuk a lépteinket, mert illendő volt már a mise kezdetén megjelenni, s ünnepi arccal várni, hogy a ministráns meghúzza a csengőt és felbúgjon az orgona. Az én szülőfalumban az öreg Zóni bácsi volt a harangozó. De átadta a kötélhúzást a fiatalabb nemzedéknek, tanuljanak azok is. Mert a harangszó tanít és ünnepet varázsol bennünk. Megfürdeti a lelkünk. Nagy Zsiga volt a "főkolompos". O osztotta be a kötelek mellé a harangozni jelentkező suhancoat. Mindegyikük a nagyharang kötelét szerette volna rángatni. Mert abban az időben nem voltak még automata harangozó készülékek a falusi templomokban. Húzni kellett a kötelet - erősen és sok érzéssel. Akivel Nagy Zsiga jóban volt, az számíthatott csak arra, hogy harangozhat. Ebből aztán felesleges torzsalkodások születtek. Nagy Zsiga a gyepsoriakat kedvelte, így kerültem én is a harangozok közé. Cserébe mákos kalácsot vittem lopva Zsigának, aki szegény gyermek volt. Szívesen elfogadott kisebb ajándékokat a neki hízelkedőktől. Tudta ezt a falu is, mert a harangozással kapcsolatos kérdésekben egyenesen hozzá fordultak. "Légy szíves, húzasd meg a lélekharangot, mert Bozóki Verus néni beadta a kulcsot." És a lélekharang megszólalt a kívánt időpontban, segítve az elhunyt lelkét az égbe emelni. Jóhiszeműségére egyszer aztán ráfizetett Zsiga, büntetése kegyetlenül szigorú volt, fel sem engedték többé a toronyba. Arra kérte valaki, hogy húzássá meg a lélekharangot Berki András lelki üdvéért. Aztán másnap kiderült, hogy tréfát űztek vele, mert Berki András igen jó egészségi állapotban volt, éppen mulatozott egy kocsmában, húzatta a tamburásokkal a vadnál vadabb nótákat. Közben szólt a lélekharang érte. Az ősz hajú, jóságos plébános Zóni harangozót vonta emiatt felelősségre, az meg örökre eltiltotta a fiút a harangozástól. "Amig én leszek itt a harangozó, zárva lesz előtted a torony ajtaja!" - szólt mérgesen. Nagy Zsiga nem búslakodott emiatt, beállt kőművesinasnak, majd elkerült Temerinből, mestere a Szerémségben vállalt munkát. Nagyon takaros lakóházakat épített. Zsigából is keresett kőműves lett. Sokáig nem hallottam róla, csak a háború után, amikor hazavergődtem a frontról. Zsigát a háború vége már otthon érte. Ez lett a veszte. A szovjet csapatok támogatásával betörtek a szerb partizánok a faluba, és megkezdődött a tömeges leszámolás a magyarokkal. Néhány fiatal magyar legény ellenállt, de nem sok sikerrel. Zsiga azon a bizonyos napon éppen az iskola előtt ment az utcán, amikor felfigyelt egy csapat pálinkától le- részegedett partizánra. Azok hangos kiáltozásokkal egy megriadt lánycsoportot akartak bekeríteni. A lányok a közeli zárda épületébe menekültek, és magukra zárták annak vastag tölgyfa kapuját. A katonák ettől megvadultak, és puskatussal verték, döngették a kaput. Zsiga segíteni akart a lányokon. De hogyan? Már-már beszakadt a kapu, mikor felvillant benne ennek lehetősége. Látta, hogy nyitva van a templomajtó. Odarohant, felszaladt a torony falépcsőin, és meghúzta a harangok kötelét. Vésztjóslóan kondultak meg a harangok. Erre a részeg partizánok egy pillanatra meghökkentek, s ez elegendő volt a lányoknak, hogy a hátsó kijáraton elhagyják az épületet. Csak Zsiga nem menekülhetett, lefogták a partizánok, és kikísérték a temetőbe. Az összefogdosott férfiak közé lökték, a tömegsír szélére, és rövidesen elrördült a sortűz. Azt mesélték nekem, hogy Zsiga közben a magyar Himnuszt énekelte. Amikor a temerini iskola előtt megyek el, mindig rá gondolok. Most éppen harangoznak. Keresztet vetek. Érte nem szólt akkor a harang... Illés Sándor--„Egységes magyar irodalom. Realitás vagy utópia?” címmel előadás-sorozatot rendezett a múlt évben Kolozsváron az Erdélyi Magyar írók Ligája. Mindvégig megválaszolatlan maradt: lehet-e egységes, jó-e az, ha egységes a magyar irodalom, jó-e az, ha utópia? Az előadók magyarországi és erdélyi irodalomtörténészek, kritikusok voltak. Kérdésként merült fel az is, hogy hová sorolhatók a csángó népi költők? A végkicsengés az volt, hogy nem lehet egységességről beszélni, nincs és nem volt irodalmi egység. Különvált, de összeforrt irodalomról van szó, egységesség helyett egyetemes magyar irodalomról, amelyben helyet kap a nyugati irodalom is. —A Hunyad megyébe telepedett bukovinai székelyek közül a csemakeresztúri közösségnek sikerült leginkább ápolnia szokásait, tárgyi emlékeit. A tudatos hagyomány- őrzés eredménye a Tájház is, itt mutatták be a bukovinai székely telepesek történetét bemutató könyvet, László János dévai telepes gazda „A Bukovinában élő (élt) magyarság és kirajzásának története 1762—1914-ig, az első világháború kitöréséig” címmel, a Kriterion Kiadónál megjelent munkáját. (Nyugati Jelen, Arad)
