Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-02-01 / 2. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006 február r Saáry Éva ÜDVÖZLETEK, AJÁNDÉKOK, MEGLEPETÉSEK Először azt gondoltam, úgy teszek mint egynémely ismerősöm: csupán a hozzám érkező üdvözletekre válaszo-lok. De aztán elszégyelltem magam. A szeretet nem adás-vétel! lmom kell mindenkinek, akire én gondolok - megkockáztatva azt is, hogy esetleg nem találok viszonzásra. Noha már alaposan benne járunk az újesztendőben, még itt tornyosodnak Íróasztalomon az ünnepi jókívánságok. íróik nem is sejtik, milyen becses lélektani tanulmányanyag! Mert nem mindegy, hogy ki milyen levelezőlapot küld: aranyportól ragyogót, Jézuskásat vagy olyant, amelyen csak egyetlen hűvös szó kelletlenkedik: "auguri" (üdvözlet). Az sem mindegy, hogy gondosan borítékba teszik, vagy csak amúgy meztelenül bízzák a nemzetközi postaszolgálat brutalitására a fenyőgallyas, gyertyás képet. Fontos a bélyeg, a bélyegző, s néha egy ide- vagy odaragasztott arany csilla- gocska szívmelegítő "pluszt" jelenthet. Mindig óriási csodálattal adóztam-adózom azoknak, akik egyetlen levelezőlapra (vagy könyvdedikációnak) szellemes, eredeti, velős szöveget képesek fogalmazni! Én -töredelmesen bevallom- nem tartozom ezen zseniálisak közé, s ügyetlenségemben osztozom az emberek kilencven százalékával. Mert általában mit kívánnak? "Kellemes" karácsonyt (a vallásosak "áldásosat", "kegyelemteljeset") és "boldog", esetleg "sikeres" Újévet. A töméntelen lap között alig akad olyan, amelyen az én egyéni életemre, problémáimra tennének célzást. Csak két személynek jutott például eszébe a jövendő munkámhoz oly nagyon szükséges "türelem" és "lelkierő"; azok közül is az egyik a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör egyik vezetőségi tagja, a másik pedig a németországi Szociális Alapítvány mozgatója, akivel évek óta kölcsönösen próbáljuk tartani egymásban a lelket. Ez utóbbi nem szokványos, édeskés képet, hanem egy indiai kislány festette akvarellt küldött, amely "mementó- ként" most is itt van előttem. Nemcsak a távolból felém áramló szeretetre és megértésre emlékeztet, hanem arra is, hogy amíg mi itt karácsonyfát díszítünk, pezsgősdugókat puffogtatunk, síszabadságra és cifra farsangra készülődünk, valahol, a távolban éhezmilliók sínylődnek, véres és esztelen háborúk áldozatai vándorolnak bizonytalan sorsuk felé. A jólétben lebzselők alig törődnek velük, alig gondolnak rájuk, rég "beleuntak", "belefáradtak" már a mások szenvedésébe. Az emberi alaptermészet általában közömbös, részvétlen. A tömegek csak akkor lelkesednek föl, ha valami háttérben settenkedő erőnek -sokszor homályos célok érdekében-, sikerül őket mozgásba lendítenie. Na, de nem erről akartam írni, csak hirtelen elöntött a keserűség. Karácsonyi lapok! Sokan azt mondják, hogy "üres formaság", amelyet el kell vetni. Ha azonban jobban belegondolunk, a giccses képek és sablonos szövegek ellenére sem csupán az. Ismeretségi körünk kiterjedt. Időnk egyre kevesebb. A levelezés (hacsak nem körlevelet sokszorosítunk, melyben mindenkinek egyöntetűen számolunk be életünk folyásáról) lassan teljesen lehetetlenné válik, de egyszer egy évben mégis fölvillan bennünk rokonaink, barátaink képe. Legalább arra a pár percre, amíg a nevet, a címet leírjuk... Mennyi vergődő, sóvárgó gondolat bújik meg néha egy-egy "boldog Újévet" mögött! Érdekes azonban, hogy sohasem az érkezett lapokat vesszük legaggályosabban számba, hanem a hiányzókat. Azokat, melyek sokévi következetesség után, egyszerre elmaradnak. Gyakran nem is tudjuk, miért, mert nem létezik senki, aki fölvilágosítást adhatna. Barátunk meghalt? Megbetegedett? Elfelejtett vagy el akar felejteni bennünket? Ösz- szeszorul a szívünk. Az ismerős arc helyén örökre betölt- hetetlen, sötét űr tátong. * A közvetlen családomtól kapott ajándékokat nem veszem most számba. Azokat az ember "természeteseknek" találja; azok nem jelentenek különösebb meglepetést. Legföljebb az érint kellemesen, ha a nagy, ünnepi készülődésben december 24.-i névnapomról sem feledkeznek meg. (Lányaim ismerik ezt a gyöngémet, s gondosan ügyelnek arra, hogy a fenyőfa alatt mindig ott legyen az Éva-napi virág is). Szentestén, nem sokkal gyertyagyújtás előtt, valaki fölhívott telefonon. Alig ismerjük egymást, legföljebb ha kétszer találkoztunk, de a szabvány-jókívánságok végén kedvesen hozzáfűzte:- Van egy önző, egyéni szempontom is. Remélem, hogy jövő évben sok alkalmunk lesz beszélgetni egymással! (Mitagadás, az ünnepek egész tartama alatt kísértett ez a mondat). Később, csak szilveszter táján tudtam meg, hogy egyik régi jó barátom hosszú levelet fogalmazott számomra karácsony délutánján. Mikor december 31-én kézhez kaptam, borúsnak induló hangulatom egyszerre földerült, s eszembe jutott sokat ismételt versem néhány sora: "legföljebb egy-egy szó jött elcsukló távoli hang bátorítónak de az is jól jött (áldassék érte a Gondviselés) sokszor feneketlen mocsárból emelt ki a kegyes szándék" Aranyos meglepetés volt olasz hegedűművész-tanítványom fából faragott mikulása és a hibátlan magyarsággal írt (!) üdvözlőszöveg: "Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog Újévet kívánok sok szeretettel, Chiara Solari". Igen örültem annak a szép Mindszenty-portrénak is, amit egy katolikus folyóirat szerkesztője küldött "Magyar nevelés, magyar cserkészet" című fejtegetésemért - viszonzásul. * > Nem, nem a drága, mutatós ajándékok maradnak meg
