Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-01 / 1. szám
2006 január AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 25 VETELKEDES Illés Sándor Ismerem jól a történet szereplőit, pajtásaim voltak, iskolatársaim. Egyikük, a Zelenka Misi kerek fejű, szeplős parasztgyerek, a másik meg Braun bácsinak, a falusi orvosnak a fia, a szőke Zoli. Egy iskolapadban ültek, közvetlen mögöttem, és óraszünetekben is együtt futottak a labda után a tágas iskolaudvaron. Olykor bírókra is keltek egymással, és Zolinak sikerült földre gyűrnie ellenfelét. Jó erőnlétben volt, ügyesen birkózott, de a nagy vetélkedésben mégis alulmaradt. Egyszer ugyanis az történt, hogy egy orvosi szikével vágta ketté az uzsonnára hozott almát. „Jé, milyen érdekes ez a kés!” - csodálkozott Zelenka Misi. „Sok olyan dolog van a világon, amelyről neked halvány fogalmad sincs!” - kérkedett ekkor Zoli. „Százat is mondhatok. No, próbáljuk csak ki!” így kezdődött a vetélkedés, és tartott egész becsengetésig. A következő szünetben pedig folytatódott. Eleinte Zoli volt óriási fölényben. Orvosi műszerek nevét sorolta. Szegény Misinek még arról sem volt fogalma, milyen egy lázmérő, hát még egy sztetoszkóp. Kiejteni is alig tudta a műszer nevét. Hanem aztán! Eljött az ő ideje is. Záporoztak a kérdései. „Tudod te egyáltalán, hogy milyen a lőcs? Láttál már istrángot? Hát saraglyát? Merre van a csá?” - kérdezett vissza Misi. De az orvos fia csak a fejét ingatta. Ismeretlen dolgok voltak ezek a szántára. Nekik nem volt kocsijuk meg lovuk, apja motorkerékpáron járt a betegeihez. Ezért hát megadta magát, elismerve vereségét. De azért jó barátok maradtak ők ketten. Zoli nyáron, amikor otthon töltötte a szünidőt egyetemista korában, meglátogatta Misit, aki az eke szarva mögött maradt, folytatta apja szántó-vető paraszti életét. Emlékszem, sorozásnál is együtt álltak a mérce alá. Aztán megváltozott a világ, felrobbant, akár az időzített bomba. Én is elkerültem a falumból, csak jóval később értesültem az eseményekről. Zoliból, az orvos fiából ügyvéd lett, kis irodát nyitott, még a szomszéd falvakból is jártak hozzá. Jól mehetett az irodája, mert kibővítette a régi családi házat, és már azt is eltervezte, hogy emeletet is épít rá, amikor megtörtént a tragédia. Egy napon csendőrök keresték, majd zsidó munkatáborba irányították, ahonnan sosem tért vissza. Aznap éppen Újvidékre készülődött hivatalos ügyeket intézni, elindult a buszmegállóhoz, de útközben betért eev trafikba, mert elfogyott a cigarettája. Ez okozta a vesztét. Az első buszt már nem érte el, a második járatra várakozott a piactéren, amikor a csendőrök odaértek. Mondta nekik, hogy neki most halaszthatatlan dolga van, s fel akart szállni a buszra, de visszarángatták. „Maga most máshová utazik!” Amikor a sorsom hazavetett, és a régi falusi iskola előtt vitt el az utam, egy percre mindig megálltam, és kalapot emeltem. így emlékeztem a régi iskolatársra meg arra a régi, feledhetetlen vetélkedőre. Előfordult, hogy Misivel találkozva együtt keseregtünk pusztulása fölött. Aztán Misi is követte. Amikor Tito partizánjai visszatértek a Bácskába, kihajtották több száz temerini ártatlan magyar társával együtt a temetőbe, és a partizánlányok belelőtték őket a már előre kiásott tömegsírba. Azt mesélik, hogy útközben, a vesztőhely felé, a Himnuszt énekelte. Még a tömegsír szélén is. Fel se kereshettem a sírját, rendőrök vigyázták évekig, nehogy valaki a hozzátartozók közül gyertyát gyújtson, virágot vigyen megemlékezésül. Rá is sokáig csak az iskola előtt gondoltam vissza, ilyenkor minden alkalommal felidézve azt a régi-régi vetélkedést. És arra gondolok ilyenkor szomorúan, talán nem is az a fontos, hogy tudjuk a saraglya, a hámfa és a lőcs nevét. Hanem az, hogy ki ül a szekéren, és ki tartja kezében a gyeplőt, mert szakadék felé rohanunk, és nincs aki megfékezze a megvadult lovakat, helyére billentse a világot. AZ ILLÉS SZEKERÉN Az úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek. Az Illés-nép Ég felé rohan S megáll ott, hol a tél örök, A Himaláják jégcsúcsain Porzik szekerük és zörög. Ég s Föld között, bús-hazátlanul Hajtja őket a Sors szele. Gonosz, hűvös szépségek felé, Száguld az Illés szekere. Szívük izzik, agyuk jégcsapos, A Föld reájuk fölkacag A jég-útjukat szánva szórja be Hideg gyémántporral a nap. Ady Endre * „Aki nem tervezi meg az életét, annak el kell viselnie úgy, ahogy van.”
