Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11. szám
2006 november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 13 ási finomsággal rendelkezett lelki téren. (A gyakorlati életben viszont lassú volt, bonyolultan intézett mindent. Irtózott a materiális és adminisztratív teendőktől. Ezeket húzta-halasztotta.) Félévszázados barátságunk abban az időben alakult ki, midőn édesanyám struma-operációval kórházba került, én meg éppen két geológus-állás között, az üzletben segédkeztem. A laboratóriumi munkák (a feketefehér fotókat magunk hívtuk, másoltuk) igen alkalmasak voltak az eszmecserékre. 56 őszén, Anyu távol létében, majd minden este színházba mentünk. Gyorsan befejeztük a dolgunkat, sebtében “bekaptunk valamit” (kolbászt, kenyeret, bort), s legtöbbször átöltözés nélkül rohantunk el, noha én mindig jó jegyeket hoztam, az első sorokba. (Akkor láttuk Cyrano de Bergerac-ot, Ber- nardina Házát stb). * A Forradalom leverése után mindketten az ország elhagyására gondoltunk. Nem lévén “partnerem”, szívesen csatlakoztam Gittáékhoz. (Rézsó József nevű vőlegényéhez s Laci öccséhez). Édesanyám (ma is csodálom lelkierejét és reális gondolkodását!) nem marasztalt bennünket. Mákos gubát főzött részünkre az utolsó estén, s november 23-án útnak indultunk. A nyugati határ felé már mentek vonatok. Azok egyikére szálltunk föl. Semmi határozott elképzelésünk nem volt. Csupán hallomásból értesültünk róla, hogy Levél községben létezik egy plébános, aki segíti a menekülőket. Odáig azonban nem jutottunk el. Lébény előtt a kalauznő figyelmeztette az utasokat, hogy a következő állomáson ávósok és oroszok vannak, tehát a "disszidálni akarók" jobb, ha kiszállnak. A szerelvény megállt a nyílt pályán, a vagonok percek alatt kiürültek. Nekivágtunk az ismeretlen szántóföldeknek. A fagyos, kemény rögök között keserves volt a járás. Magunkkal hozott elemózsiánkat egy szénakazalba húzódva fogyasztottuk el. Aztán „az orrunk után“... Nem mertünk csatlakozni semmiféle csoporthoz, mert azt könnyen „lekapcsolták“. Szigorúan négyen maradtunk, erős, konok elszántsággal a szívünkben. Senki sem panaszkodott, egyedül Laci (gyönge, vézna fiatalember) volt néha összecsuklóban. Elkezdődött egy borzalmas éjszaka! Időnként parasztok tájékoztattak, hogy merre lehet a határ, de aztán magunkra hagytak bennünket. Rakétákat láttunk, de féltünk tőlük, nem tudva, hogy osztrákok lőtték föl azokat - irányjelzőnek. Zimankós hideg. Csak a Pestről hozott üveg rum tartotta bennünk a lelket. Nélküle visszafordultunk volna. Hajnalban befagyott nádasba értünk. Csörgött, ropogott körülöttünk minden. Szerencsénkre azonban egy magyar határőr utánunk futott és megmutatta az őrtornyokat: “Arra menjenek. Már nincsenek messze!” Jégpáncélos patakon futottunk át -, az orosz járőr orra előtt. A túloldalon vöröskeresztes kocsik vártak ránk. Forró teát kaptunk, s bevittek minket az andaui iskolába. Ott szalmán kialudhattuk magunkat. * Először Dél-Amerikába akartunk menni, de mivel sokáig kellett volna várni az elszállításra, s kezdtük unni a Gurk Gasse-i menhely kényelmetlenségeit. Az ICEM svájci irodájában jelentkeztünk. Ők hamarosan vonatra is tették az általuk elfogadott menekülteket (10 ezer körül). Mikulás estéjén indultunk Bécsből, és a svájci Lausanne kaszárnyájában kötöttünk ki. Körülbelül ötszázan. Mivel már beszéltem (valamennyire) a nyelvet, én lettem a hivatalos tolmács és a “francia tanárnő”. A magyarok legtöbbjének a szociális asszisztensek hamar találtak munkát Vaud kanton területén vagy a környéken (Gittának a fribourgi Macharel fényképésznél). Az én szakmám, az “olajgeológia”, azonban nagy fejtörést okozott. Végül magam vettem kezembe sorsom intézését. Bementem az egyetem földtanprofesszorához. Az ő segítségével kerültem Párizsba, majd “álmaim földjére”, Közép-Afrikába. Mindez azonban nem ment gyorsan. A gaboni szerződés aláírása után, hónapokat kellett várakoznom a vízumokra. Ezt az időt még a svájci vöröskereszt „nyakán“ töltöttem (derűsen, vidáman) először a Lenk im Simmental-i katonai barakkokban, később Lausanne- ban, egy lebontásra ítélt házban, ahol a maradékok maradékait gyűjtötték össze. (Ebben az időben találkoztam az építészmérnök Szabó Oszkárral, máig kedves barátommal, de ez már egy más történet.) * 57 tavaszán utaztam Afrikába, de Gittával folytatott sűrű levelezésünkből (halála után átnéztem minden papírt), gyakori helyváltoztatásai következtében, nem maradt jóformán semmi. Pedig neki írtam le legrészletesebben, legőszintébben mindent. Annak is ő volt az „oka“, hogy Európába való végleges visszatérésem után, a délsvájci Lugánóban telepedtem le. Annak idején ugyanis a Telco-cég alkalmazottjaként dolgozott, s szebbnél szebb képeslapokat küldözgetett nekem Gabonba. Sophie lányom születése idején együtt laktunk a cas- saratei Via Vella 3. alatt lévő bútorozott lakásban. Gitta lett a „keresztmama“ (később Ágnes bérmakeresztanyja is). Sokat korholt, hogy könnyelműen feladtam érdekes
