Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11. szám
14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006 november és jól jövedelmező afrikai állásomat („A szamár is akkor megy a jégre, mikor a legjobb dolga van!“ - ismételgette), s igaza volt. Választott és szeretett szakmám otthagyása nagy lelki törést jelentett számomra. A magányos gyötrődés alapozta meg első verseskötetem, az „Átható csend“ (1973) fdozófiai gondolatait, különös hangulatát. * A cassaratei „Tőrre“ épületében lévő Telco-cég csődbejutása után, Gittának új munkahely után kellett néznie. Segítettem neki a levelek körmölésében (annak idején mindenütt kézírást akartak). Időközben fölbontotta eljegyzését Rézsó Józseffel, s megismerkedett egy Robert Waldesbühl nevű németsvájci férfivel, aki azonban nős volt. Mégis kialakult közöttük egy romantikus, hosszan tartó szerelem, melynek a hagyaték számos írásos dokumentumát őrzi (például a katonaságtól írt lapokat). Én is ismertem Róbertét. Jóképű, intelligens, rokonszenves férfi volt. Muriba, majd Badenbe került dolgozni (ez utóbbi helyen először Schaiss, később Szabóék fotóüzletébe). Azonban nem elég gyors („flott“) lévén, kevés ideig maradt itt is, ott is. Jó, tartós állást talált végül a Brown-Bovery-gyár tudományos laboratóriumában. Onnan is ment nyugdíjba a 80-as években. * Neuenhofon, a Hardstrasse 76. szám alatt, a magasföldszinten vett ki egy kétszobás lakást, amit szépen, barátságosan rendezett be: hangulatos képek, színes kézimunkák, kerámiák, virágok... Gyakran jártam hozzá a gyerekekkel, de egyedül is. Jó vacsora, ital mellett, késő éjszakába nyúltak a beszélgetéseink. Talán neki mondtam el a legtöbbet az érzelmeimből, gondolataimból. O ismert engem legjobban. Sokat köszönhetek feltétlen hitének, állandó biztatásának. Neki küldtem el a verseimet, prózai írásaimat. Számára én voltam a “legnagyobb élő magyar költő”! A keresztlányait elhalmozta ajándékokkal -, gyakran fölöslegesekkel is. Többször vittem őt magammal az utazásaimra. Bár maga nem szeretett intézni semmit, s a csomagolás nagy gondot jelentett neki, mégis örömmel jött. Voltunk egy rajnai hajóúton, Elba szigetén, Olszor- szágban táborozni (Chiavari, Fiumaretta), Sophie-val pedig Romába, Diano Marinába látogatott. Mindig, mindenütt hamar népszerűek lettünk. Kettőnk egyetértése -érdekes módon- mágnesként vonzotta hozzánk az embereket. Ennek a szép életnek vetett véget az öregség, a betegség. Rákos gerincoperációja után nem tudta magát ellátni; ápolónői segítséggel sem volt képes a lakásában megmaradni. Számtalanszor ajánlottuk neki, hogy leköltöztetjük Lugánóba, hogy a közelünkben legyen, de nem tudta magát rászánni a helyváltoztatásra. így végül egy németsvájci öregotthonba került, az ennetbadeni National Heim-be. Külön szobát, jó gondozást kapott (mindezt Neu- enhof fizette, a nyugdíja beszámításával), mégis boldogtalan volt. Nem tudott belenyugodni, hogy fölszámolták a lakását (a gyerekek elhoztak belőle, amit tudtak: rádiót, televíziót, bútorokat, könyveket stb.). Nehezen illeszkedett be az idegen környezetbe, a rokkant, gyakran nem egészen épelméjű aggok közé. Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, a világ dolgai iránti érdeklődése se lanyhult, kimerítő beszélgetésekre azonban többé nem volt lehetőség, noha gyakran hívtuk telefonon, s időnként meg is látogattuk. * 2004. májusában vettük a halálhírét. Elhoztuk a szobájából még, amit lehetett: szekrényre állított fényképeinket, egy-két ruhadarabot, kézimunkát. Aztán elmentünk a bádeni temetőbe az “urnáért”. Nem hiszem, hogy örült volna az elhamvasztásnak (konzervatív volt mindenben), de Neuenhofban senki sem gondozta, látogatta volna a sírját. Hamvait Castagnolán, édesanyám mellett helyeztük el. Sokszor eltűnődöm az élet furcsaságán: gondolták-e valaha, hogy miként az életben, a Böszörményi úti fényképészüzletben, a halálban is együtt lesznek?? * Nem érte meg a Forradalom 50. évfordulóját, pedig menekülésünket bizonyára megünnepeltük volna... Táborozás a Filmore-i cserkészparkban Augusztus 2-a és 13-e között a Buffalótól kb. 2 órányira délkeletre lévő Sík Sándor Cserkészparkban rendezte meg központi vezetőképző táborát a Külföldi Magyar Cserkészszövetség. A tábor célja - mint minden évben - ezúttal is a KMCSSZ jövő vezetőgárdájának kinevelése volt. Összesen 258-an vettek részt a 10 napos táborban. Nyolc önálló tábor működött. A kiképzés középpontjában a kis csoportok, vagyis az őrsök vezetése (14-16 éves jelöltek), a kis csoportok, azaz rajok koordinálása (17-21 éves jelöltek) és a nagy csoportok, azaz csapatok vezetése (22 éven felüli jelöltek) állt. A táborba érkeztek cserkészek Ausztráliából, Brazíliából, Kanadából, Svájcból, az USA-ból, Venezuelából, de az
