Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-10-01 / 10. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006 október este indult meg velünk a vöröskereszt különvonata Svájc irányába. Az Inn völgyét átaludtuk, de Zürichben elkezdődött a "diadalmenet"... Minden állomáson megrohamozta szerelvényünket az ajándékcsomagokat hozó, lelkes tömeg. Édességet, banánt, datolyát... adtak be az ablakokon. Végcélunk, a franciasvájci Lausanne előtt néhány kilométerrel, a lakosság rohamától félve, autóbuszokra raktak bennünket (500 személyt), s a hátsó kapun "loptak be" a kaszárnyába. Noha katonák számára készített, tízágyas szobákban laktunk, tiszta környezetünk, jó kosztunk volt, s remek algériai vörösbort vettünk heti 5.- frank "zsoldunkért" a kantinban. Ami pedig az öltözködést illeti, a pincében kedvünkre válogattunk a vöröskereszt által összegyőjtött, hatalmas ruhabálákban. (Nem rongyok voltak bennük, hanem csupa új, értékes holmi). Amóth Jóska, geológushallgató "gavallérom" sorra kiválogatta nekem a szép, csipkés, fehér zsebkendőket. Ma is megvannak. Az általános fertőtlenítés után, megkezdődött a kéthetes egészségügyi zárlat. A városba nem mehettünk, ezért ott ácsorotunk a kőalapra emelt kerítés rácsánál. Oda hordták számunkra az ajándékokat. Svájci katonák, katonanők foglalkoztak velünk, a helvét életről, szokásokról, az emberek alaptulajdonságairól pedig a Fribourgban élő, idős kanonok, az aranyos Pfeiffer Miklós bácsi tartott nekünk előadást, a maga humánus, humoros módján. Aztán jöttek a karácsonyi meghívások. A helybeli családok szinte versengtek a menekültekért. Az ünnepekre kiürült a kaszárnya. Pompás ebédek, szép, havas kirándulások a környező hegyekben, s ismerkedés Svájc nemzeti ételeivel, a fon- due-val, a raclette-el. * Egy ideig én tartottam a kaszárnyában (tanulva-ta- nítva) a francia órákat. Növendékeim egy része pincér volt (köztük a későbbi ismert vendéglőtulajdonos, Kerekes Tóni), lévén számukra létkérdés a nyelvismeret. Nagyon megszerettek. Mondták nemegyszer "lári-fári" az a geológia, tartsak inkább velük. Gyakran tolmácsoltam is, főként az álláskeresők esetében, mivel a szociális asszisztensek, amint lehetett, munkába helyezték az embereket, már akiknek (mint nekem) nem volt valami különös szakmája. Könnyű dolgunk volt. Annak idején dicsőség volt magyarnak lenni. A magyarság puszta ténye minden kaput megnyitott. (Sokan helvét ösztöndíjjal végezték el az egyetemet, főleg a tanulmányaikat a forradalom kitörése miatt kényszerűen megszakított orvostanhallgatók). Előfordultak azonban kellemetlen esetek is. A harci lázat még hordozó fiatalok néha összeverekedtek a kavéházakban (a számukra ismeretlen játékmasináknál) a svájciakkal, mivel félreértették, amit azok mondtak. Fogkiverések után derült ki, hogy teljesen ártatlan megjegyzésekről volt szó. A menekültek között volt egy "Szöszi" névre hallgató, fiatal szőke lány. A társaival folytatott beszélgetések alapján nyilvánvaló volt, hogy fegyveresen is részt vett a forradalomban. Később azonban nyoma veszett, s csak évtizedekkel később, Wittner Máriától értesültem róla, hogy valami szerelmi ügy miatt hazament, s otthon kivégezték. * A táborok maradékát aztán (velem együtt, aki francia vízumra vártam) fölvitték egy csodálatos téli üdülőhelyre, Lenk im Simmentalba. Katonai barakkokban laktunk, de minden kényelmünk megvolt. Nappal sétáltunk, síeltünk, ródliztunk, de csak kevesen realizálták, hogy ez az alpesi üdülés a sors nagy ajándéka, s későbbi életünk folyamán nosztalgiával fogunk visszagondolni rá. (Erről mondta Veress Péter, hogy "boldogok lettünk volna, ha a boldogságot érezni lehetne"). Ott derült ki, hogy a foglalkozás nélküliek között a politikai foglyokkal együtt szabadult közönséges bűnözők is szép számmal akadnak, akik látva, hogy végre "egymás között vannak", nem nagyon titkolták viselt dolgaikat. A szélhámosok határozottan szórakoztató, vidám fickók voltak. Sokat tréfáltunk, nevettünk, s megtanultam tőlük remekül a "börtönnyelvet". Sajnos, legtöbben közülük nem használták ki az "égi- ek kegyét", s ahelyett, hogy új, jobb életet kezdtek volna, Svájcban is visszakerültek a "sittre". A maradékok maradékát végül egy Lausanne-ban lebontásra ítélt öreg bérházban, a Rue de Théatre 5. szám alatt helyezték el, ahol egy kedves magyar asszony, Szabó néni főzött rájuk (ránk). Szívesen gondolok visz- sza az itt töltött időre, főleg Szabó Oszkár építész- mérnök barátomra, akivel hosszú sétákat tettünk a városban. Aztán ezt az "utolsó menedéket" is fölszámolták. A lakók elfogytak. "Kit erre, kit arra sodortak a szelek..." —Az Iskola Alapítvány "Szülőföldön magyarul" projektirodája július közepén 32.480 gyermek után folyósította a támogatást azoknak a szülőknek, akik postán kérték az összeg kifizetését - tájékoztatott az alapítvány. A projektiroda 3.609 gyermek után a Transilvania Banknál nyitott bankkártyára utalta a támogatás összegét, 194 diáknak pedig postán folyósította a hallgatói támogatást. /Új - Magyar Szó, Bukarest./
