Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-10-01 / 10. szám
2006 október AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 15 refrént: Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Tisztába voltunk azzal, hogy pár óra múlva örökre elhagyjuk szeretett szülőhazánkat. Hosszú éveken keresztül szentül meg voltam győződve, hogy november végén léptük át az osztrák-magyar határt, azonban szerencsére megmaradt az a kis fekete, keményfedelű noteszom, amelyben az áll: Sopron 1956. dec. 2, 23 óra, Kligenbach (Kelenpata). Tehát ekkor értünk át osztrák területre, ha úgy tetszik szabad földre. Az átkelés persze komplikáltabb volt, a szervező Szentirmai Sándor atya meglepetésére családosok apró gyermekekkel is csatlakoztak hozzánk, és emellett még néhány forradalmár kinézetű srác is. Félő volt, hogy fegyverük van, pedig lövöldözésnek semmi értelme nem lett volna a határon. Legjobban a csecsemők izgattak bennünket, hiszen a gyermeksírást messziről meghallhatták a szovjet vagy magyar járőrök. A vezetőnk jelezte, hogy újra ak- násították a területet, de az aknák helyét halálfejes táblával jelölték a határőrök. A határig hosszú volt az út, úgy emlékszem a Dudleszi erdőn keresztül mentünk a határig, ahol végül egy félelmetes magas őrtoronyhoz érkeztük. A megfigyelő állomás szerencsére üres volt, és közvetlen mellette léptünk a gereblyézett, gondozott határsávra. Itt én mentem előre és a sötétbe belehuppantam egy gödörbe, ahonnan káromkodva kecmeregtem kifelé, amikor az arcomba világítottak zseblámpával és Halt! kiáltással megállítottak a derék osztrák határőrök. Az osztrák-magyar focimeccseken nem szenvedtem túlságosan a sógorokat, de itt legszívesebben megöleltem volna a két derék osztrák határőrt. Sándor atya beszélt németül, úgymint a csempészvezér is, aki bevasalta a forintjainkat és visszament a következő csoportért. Bennünket a két osztrák csendőr a közeli faluba vitt, melyek iskolája közvetlen a határ mentén már tele volt az előttük átért menekültekkel. Másnap reggel észleltük, hogy az iskola udvara, ahol fociztunk egy kicsit, a határ közvetlen közelébe volt. A derék burgenlandi polgárok mondták, hogy egy héttel ezelőtt délelőttönként a magyar határőrök is átjártak focizni. A békés együttélés november végén megszűnt, a magyar kiskatonák ismét a Néphadseregben szolgáltak, vagy pedig dezertáltak. Délfelé busz jött értünk, Eisenstadt az egykori Kismarton volt a cél. A Sopronkömyék-i disszidensek gyűjtőtábora volt itt, ahonnan két nap múlva mentünk Franciaországba. Ekkor már az osztrákok minél előbb meg akartak szabadulni a több mint kétszázezer magyar menekülttől, a lágerból naponta indultak buszok Nyugat- Németországba, Svájcba, Angliába és a Skandináv országokba. Mi vagy ezerötszázan Franciaországot választottuk, jómagam Vaszary Gábor Ketten Párizs ellen regénye hatására, alig vártam, hogy a Gare de l'Estre érkezve megláthassam Párizst, álmaim városát. Ez azu- tán kicsit később, 1957. márciusában vált valósággá. Saáry Éva FOGADTATÁS- Jöjjön fiatalember, válasszon magának egy télikabátot! - mondta egy nagy bécsi ruhaárúház tulajdonosa, midőn látta, hogy Laci még mindig Pestről hozott kis lemberdzsekjében fagyoskodik. Magyar beszédünket hallva, 56 novemberében, úton- útfélen megállítottak bennünket az utcán:- Nem sértem meg magukat, ha adok egy ötvenest? Nagyon megrendített bennünket a forradalom. Ültünk a televízió előtt, és sírtunk... Akkor még a Gurkgasse 32. szám alatt, ideiglenes lágernek átalakított elemi-iskolában laktunk (az osztrák tanintézetek nagy részét bezárták, hogy helyet adhassanak a váratlan hirtelenséggel nyakukba zúdult menekültek áradatának). Agyak persze nem voltak, csak szalmazsákok, s a társaságot sem lehetett valamely "magasabb szempont" szerint csoportosítani. Ahogy jött... A kosztért csajkával álltunk sorban. Csokoládé, déligyümölcs bőven. A tisztálkodási lehetőségek viszont korlátozottak: kisdiákmosdók... Mindezzekkel azonban nem sokat törődtünk. Legfőbb gondunk "jövőnk" latolgatása volt, megnyílt előttünk az egész világ. Az YCEM irodáiban bármelyik országba jelentkezhettünk, s csekély zsebpénzünkkel vidáman kóboroltunk a városban, megcsodálva a számunkra újdonságnak számító, ragyogó kirakatokat.- Igyunk meg vacsora előtt egy pohár sört! — proponálta egy alkalommal Gitta barátnőm. (Négyen voltunk, két fiú, két lány). Találomra beültünk egy vendéglőbe, de iszonyúan megrémültünk, midőn a pincér kéretlenül kezdte elénk rakosgatni a tányérokat.- Mi nem akarunk enni! Nekünk nincs annyi pénzünk! - tiltakoztunk.- Ne aggódjanak! A szomszéd asztalnál ülő társaság fizeti maguknak a vacsorát! Rengeteg ilyen s hasonló eset fordult elő akkor velünk, de másokkal is. A magyar események fölrázták, megrendítették a világot, hiszen előzmények nélkül robbantak az emberek tudatába. Az újságok, képeslapok csak ezekről írtak. Mindenfelé nagy tüntetések voltak a szovjet követségek előtt, s a nyugati kommunisták tűzbe vetették, széttépték párttagsági könyveiket... * Kérjük, ne felejtse el előfizetését megűjtani November végén érkeztünk Bécsbe, s december 6-án
