Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2006-10-01 / 10. szám

14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006 október HARMATH ISTVÁN EMLÉKEIM AZ 1956-OS FORRADALOMBÓL IV. rész November lO.-e után néhány nappal határoztam el véglegesen, hogy Nyugatra távozom. Ugyanis katonakö­teles korban voltam és ekkorra már megindult a szét­hullott, szétszéledt honvédség újjászervezése, amelynek kötelékei a forradalom alatt gyorsan felbomlottak. Közü­lük többen átálltak a szabadságharcosok oldalára, mások a fegyvereiket adták át illetve dobták el a számukra el­fogadhatatlan parancsot megszegve. Ekkorra már sokan disszidáltak is közülük, így biztos volt, hogy minden ka­tonaköteles korú férfit behívnak a megújult hadseregbe. Jött is a behívóm valamikor januárban, amikor már Fran­ciaországban Mulhouse-ban dolgoztam. Anyám drága pedig visszajelzett a sorozóknak, fia ismeretlen helyen tartózkodik. Jómagam semmi kedvet nem éreztem a ka­tonasághoz, ahová a besorozást 1955-ben szerencsésen elkerültem. Semmiképp nem óhajtottam életemből két- három évet angyalbőrben tölteni, s ezt latolgattam otthon szüleimmel és barátaimmal egyaránt. Végül sokadma- gammal együtt úgy döntöttem, mennem kell. A forradalmunkat a Nyugat, de legfőképp Amerika cserben hagyta, az angolok és a franciák Szuezzel voltak elfoglalva. A Szabad Európa Rádió továbbra is kitartásra bíztatott, de már senki sem hitt nekik, inkább a disszi- densek, a menekültek üzeneteit hallgattuk: Jóska és Sári üzeni valahová, hogy szerencsésen szabadföldre érkez­tek. Éjjel-nappal érkeztek az üzenetek az éter hullámain keresztül, mindenki lázas izgalommal készült megszökni a szocialista „paradicsomból”. Budapest ekkor nagyban hasonlított a háború utáni képhez, igaz csak a város egyes részei ott, ahol az ellenállás miatt a legélénkebb harcok folytak. A IX. kerület, ahol a munkahelyem volt nagyrészt romokban hevert. Az Üllői út a Kálvin tértől végig a Nagyvárad térig romhalmaz volt. Az Üllői út és József kőrút sarkán lévő Valéria Étterem ahol a kollé­gákkal annyi örömteli görbe éjszakát töltöttünk, szinte eltűnt a föld színéről. Emlékszem egyszer 1956 elején, egy békés éjjelen a Valéria előtt az egyik kollégánk már igencsak borközi állapotban úgy éjfél után a taxisofőrt arra próbálta rábe­széli, hogy rükvercbe vigye a Nyugatihoz. A sofőr erre semmi pénzért nem volt hajlandó, sőt kijelentette, hogy illuminált embert egyáltalán nem szállít a kocsijával. Barátunk vitázni kezdett, kissé dadogva mondotta a szöveget, Ki lu-mi-nu, ki li-lu-mi-nu, ki mu-ni-lu és így próbálkozott tovább a számára nehezen kiejthető illumi­nált szóval. Mondtuk is, hogy fogja be a száját, mert a másik taxis sem viszi haza. Ilyen emlékek jártak az eszemben, meg a csinos fiatal kolléganők, akik közül akkor már jó néhányan elhagyták az országot. A pasaréti barátaim is egyre fogytak. Elsőnek Hirschler Gyuri, Ili Pista és Török Sanyi mentek el, majd Vajda Laci, Szegő Pista és Fórján Tibi. Mi a többiek délutánonként a Pasaréti téren tervezgettük a disszidálást. Számomra a döntést az hozta, mikor az egyik nap megtudtam, hogy Fekete Pista és Tóth Árpi is útra keltek. Már alig ma­radtak barátok, ezután úgy döntöttem, másnap reggel 6- kor, innen a térről indulunk. Az indulás reggelén szüleimtől elbúcsúztam, (tizenhá­rom év múltán találkoztunk újra), és apám csak annyit mondott, fiam ne feledd, ez mindig a te otthonod, majd hozzátette, ha tíz évvel fiatalabb lennék én is veled tar­tanék. Még előző este megbeszéltük, hogy amint kiérek Ausztriába a Szabad Európa Rádión keresztül a követke­ző üzenetet küldöm: Put ti üzeni Pasarétre, hogy kovád a gyapot. Gondolom a SzER adásait figyelő ávósoknak sok gondot okozott a titokzatosan kódolt, sifrírozottnak vélt üzenet, bizonyára összeesküvést sejtettek mögötte. Talán sohasem tudták kisillabizálni a megfejtést. Ebből az ér­telmetlenek tűnő szövegből tudták meg azután szüleim, hogy egyetlen fiuk szabad földre érkezett. Az indulás nem volt izgalomtól mentes, a Pasaréti té­ren háromegyed hatkor csak Takács Pista várt rám, a . többiek, akik előző este még jöttek volna velünk, úgy látszik meggondolták magukat. Egy tiszti járőr érkezett a térre, közülük többet látásból ismertünk, kérdésükre mondtuk: melózni megyünk. Ez tetszhetett nekik: jól van srácok mondták, menjetek csak melózni mindjárt jön az első busz. Az ötös busz a Moszkva térig vitt minket, hogy onnan miként jutottunk a Nyugati pályaudvarra, arra már nem emlékszem. Győrbe igyekeztük, ahol apám ismerőse várt ránk, akivel együtt három évet töltött Recsken, Rákosiék hírhedt intemálótáborában. A recs­kiek a szabadulásuk után is felettébb összetartottak, így minket apám rabtársa és családja rokonként kezelt. El­mondták, hogy Hegyeshalom, Mosonmagyaróvár felé a határt már lezárták az oroszok, viszont Sopron felé még szabad az út feltéve, ha eljutunk odáig. Sopronban egy katolikus paphoz irányítottak, aki apja vagy testvére ré­vén kötődött a recskiekhez. A „ recski szövetség" itt is működött, a templomban vendégül láttak minket és más­nap vasárnap sötétedés után indultunk útnak, egy helyi vezető segítségével. A csoport szervezését Dr. Szentirmai Sándor fiatal pap végezte, neki fontos volt, hogy átjusson a határon, miután október végétől Mindszenty József hercegprí­más mellett, nem hivatalos minőségben titkárként dol­gozott. Néhány nappal ezelőtt egyszer már lebukott a határon, most biztosra akart menni, így főleg fiatalokat szervezett a csoportba. Vasárnap déli 12-kor volt a nagy­mise a templomban, amely a Szózat éneklésével ért véget. Bizony könnyes szemmel énekeltük az ismert

Next

/
Thumbnails
Contents