Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-06-01 / 6. szám
14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006 június telekkel lehúzták a Szatmárnémeti főterén levő római katolikus nagytemplom homlokzatáról Szent László és Szent István szobrait, melyek a bejárat feletti fülkékben állottak. Jelenleg a kolozsvári Mátyás szoborcsoport körül folyik a harc. A helyzetkép hasonló a fentebb vázolthoz. A város polgármestere egy megveszekedett vasgárdista. A 2000-ik év őszén megejtett választások első fordulóján a vasgárdista párt lett az ország második legnagyobb politikai pártja. Az uralmon levő párttól sem várhat sok jóindulatot sem Románia magyarsága, sem pedig az emlékműveink. Közben az idő vasfoga is végzi munkáját a műalkotásokon. A helyzet úgy alakult, hogy most már csak idő kérdése, hogy a kolozsvári Mátyás szoborcsoport mikor dől össze. A románoknak nem kell semmi mást tenni, mint kivárni ezt a pillanatot. Hát minekünk, magyaroknak, mi lenne a tennivalónk? Amig Funar a polgármester Kolozsváron, úgy tűnik, semmit se lehet tenni. Ez legalább még négy év. De kibirja-e a szobor addig? Nyilvánvaló, hogy itt nemzetközi nyomásra van szükség. Eddigi tapasztalatainkból az derűi ki, hogy valamilyen csoda kellene történjen ahhoz, hogy a magyar emlékeket megmenthessük Erdélyben. Márpedig Mátyás Király és Testőrsége kolozsvári szoborcsoportját megmenteni és restaurálni - létfontosságú feladat az erdélyi magyarság fennmaradása érdekében. De a szoborcsoport megmentése a dicstelen széthullástól nem csak magyar ügy, hanem Európa, valamint az egész civilizált világ kötelessége. Fadrusz János alkotása nem más, mint a nyugati civilizáció egyik jelentős előretolt állása kelet felé. Ezt kell elfogadtatni az Egyesült Nemzetek Szövetségével, erre kell törekedjen a jelenlegi Magyar Kormány! Nemzetközi nyomást kell gyakorolni Romániára, hogy hozzájáruljon és engedélyezze az emlékmű restaurálását szakavatott szakértő-csoport által! Különben vállalnunk kell azt a dicstelen szerepet, hogy a mi szemünk láttára semmisül meg az európai műemlékek egy gyöngye, még mielőtt elérné a 100-ik évfordulóját. Martin János Saáry Éva UTITÁRSAK 1. 1994-ben, a Honkongból Kanton felé robogó vonat elsőosztályú, csipkével díszített, piros bársony bevonatú pamla- gán került mellém a fess, elegáns Frau Mil. A szokványos, udvarias beszélgetés csak akkor forrósodott rokonszenwé, midőn bevallottam, hogy magyar vagyok.- Ti éppúgy átéltétek a háború borzalmait, mint mi, németek! Tudod, mi az pincében élni hetekig, romok közt halottakat keresgélni... A svájciaknak fogalmuk sincs minderről. Nem is értik! Kiderült, hogy berlini születésű, de 45 után feleségül ment egy gazdag zürichi üzletemberhez. A férj haláláig együtt járták a világot, de most már egyedül kénytelen folytatni a kóborlást. Anyagi gondjai nincsenek. Nyugdíjba kerüléséig maga is dolgozott. Egy nagy árúház üzletvezetője volt. Kőrútunk során (Honkong, Kanton, Gujlin, Csengtu, Hszián, Peking...) sokat voltunk együtt. 80 éve dacára, fáradhatatlan és nagyon fegyelmezett volt. Sokszor tréfálkoztam is vele:- Olyan vagy, mint az amerikai filmek hősnői, akik a mocsárból is tiszta ruhában, kifogástalan frizurával másznak elő! Némely helyre (például a kunmingi taoista szentélyekhez, illetve azoknak a „kulturális forradalom“ meghagyta romjaihoz, a sziklába vágott kanyargós ösvényen) ugyan nem akart fölkapaszkodni, de másutt keményen állta a sarat. Nem panaszkodott, nem zsörtölődött, pedig a program, a sok hajnali repüléssel (!) még fiatalok számára is nagyon fárasztó volt. Berni idegenvezetőnőnk, akit állandóan szidnom kellett a krákogó, érthetetlen dialektus miatt, nem sokat tudott a kínai történelemből, alig ismerte a helyi viszonyokat. Én viszont sok mindent megértettem kommunizmus adta hazai tapasztalataim és az áttanulmányozott könyvek alapján. Az emberek egyre inkább hozzám fordultak információkért. Egy idő után azonban félni kezdtem, s okosabbnak tartottam „befogni a számat“. Ha itt eltüntetnek, senki sem fog miattam világháborút kirobbantani! Frau Mil-t nem láttam soha többé. Vajon, él-e még ez az okos, ragyogó asszony? 2. Az ember sohasem tudhatja, mi miért történik, mivel milyen szándéka van a Sornak (vagy a Gondviselésnek?) 1996-os kárpátaljai utazásom alkalmával nagyon fölháborodtam, midőn az autóbuszban gondosan kiválasztott helyemet a Beregszász közeli, felsőremetei túristaházban reggel túl sokat időzve - elfoglalták. A vezető mögötti, kényelmetlen „kakasülőre“ szorultam, az út erdélyi vendége, az író-TV-riporter Tófalvi Zoltán mellé. Bőven volt időnk összeismerkedni, beszélgetni. A siralmas állapotban lévő utakon gyakran csak 20 kilométeres „sebességgel“ közlekedhettünk, s számos egyéb, váratlan nehézség miatt, a napi időbeosztás úgy eltolódott, hogy este 10 után érkeztünk vissza lakóhelyünkre, nem egyszer lemondva a vacsoráról. Sok, gyönyörű, fájdalmas magyar emlék (Ungvár, Munkács, Técső...) s ritka természeti szépségek (többek közt az aknaszlatinai sóbánya), melyek látásáért a nyugatiak nagy
