Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2006-06-01 / 6. szám

2006 június

AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG

11

HARMATH ISTVÁN

EMLÉKEIM AZ 1956-OS FORRADALOMBÓL

I.rész

Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 50. évfordulóját ünnepli idén a magyarság otthon és szerte a nagyvilágban. Az emigrációban mindenfelé egyesületek és újságok szólítják fel a szemtanukat, hogy íiják le vagy mondják történeteiket a jövő generációi számára. Jómagam évek óta készülődöm papírra vetni az általam átélt élményeket, de sosem volt sem időm, sem pedig kedvem hozzáfogni a forradalmi történetek leírásához. Az ok talán az, hogy a gyászos napokból inkább a vidám élmények maradtak meg bennem, s nem akartam a tragédiát, komédiává alakítani. Azután itt van előttem egy könyvtárnyi példa, amelyben a résztvevők pontatlanul és hibásan írták meg visszaemlékezéseiket. Miért pont nekem sikerülne jobban, negyvenkilenc és félévvel a dicsőséges forradalmi napok után. Ezért itt az elején mindjárt leszögezem, nem történelmet írok, hanem az akkor 21 éves srác emlékeit.

(Az események pontos történelmi adatait a Free Europe Press 1957-ben kiadott A Magyar Forradalom és Szabadságharc a hazai rádióadások tükrében 1956 október 23 - november 9 Magyarországi Események című kötetből merítettem, melynek összeállítását Varga László végezte.)

1956-ban a Tűzoltó és Szvetana utcák sarkán lévő Laboratóriumi Felszerelések Gyárában dolgoztam, mint hőmérőkészítő üvegtechnikus - üvegfúvó. A munkahely a IX. kerületi Ferencváros szívében volt, a későbbi forradalmi harctér kellős közepén. Emlékezetem szerint az üzemrészlegben huszonöt-harminc 20 év körüli fiatal - lányok és fiúk dolgoztak -, akik számára a vidám szórakozás sokkal fontosabb volt, mint a szocializmus építése. Az ráért számunkra, dolgozzanak érte, akiknek sürgős. Pár nappal a forradalom kitörése előtt a DISZ - Dolgozó Ifjúsági Szövetség - vezetői gyűlést hirdettek az ebédlőben, miután a gyár többi részlegében, a fiatal munkások csapatostul léptek ki, a rájuk erőltetett kommunista szervezetből. Nálunk a vezetők remélték, hogy mi hűek maradunk Lenin elvtárs tanításához és megvédjük a DISZ és a párt becsületét. Abból persze nem lett semmi, ahogy emlékszem valamennyien visszaadtuk a tagsági könyveinket.

Október 23-án már lógott valami a levegőben, az üzemben mindenhol szólt a rádió. Egy óra körül járt, amikor a déli cigányzenét megszakította a belügyminiszter közleménye: A közrend zavartalan biztosítása érdekében a belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez. Piros László belügyminiszter. A műhelyben megállt a munka, hiszen már érkeztek hírek az egyetemisták tüntetéséről, mi fiatalok elhatároztuk, hogy csatlakozunk hozzájuk. A munkaidő délután kettőkor ért véget, mi már előtte rohantunk az öltözőbe, ahol egy öreg komcsi „strázsamester” vigyázott arra, hogy kettőnél előbb senki se lépjen be a zuhanyozóba. Az öreget sokat zrikáltuk miután elmondta, hogy utódainak meghagyta: halála után tegyék a párttagsági könyvét a feje alá a koporsóba.

Miután elkészültük, rohantunk ki a gyárból az Üllői útra, ahol busszal vagy villamossal indultunk Budára a Bem szoborhoz. Arra már nem emlékszem, miként értünk át Lánchídon, de arra igen, hogy a Fő utca az egyik üzletében kokárdákat kaptuk, miközben futva siettünk a Kossuth híd felé. A hídon már hallatszott a Parlament előtti tömeg zúgása, mikor közelebb értünk tisztán kivehetővé váltak a: Vesszen Gerő! és a Mondjon leI kiáltások skandálása. A Parlament előtti Kossuth téren már hatalmas tömeget találtunk. Két társammal Arany Tibivel és Török Sanyival az Országház lépcsője felé tülekedtük. Lassan felküzdöttük magunkat a legfelső lépcsőfokra, onnan néztük az izgalmas látványt és hallgattuk a lelkes önjelölt szónokokat, bár sokat nem lehetett érteni a beszédekből. Később a Pinokkió néven ismert Fradista műugró-bajnok, Ujváry László mászott fel a bejárat melletti oroszlán-szoborra és szónokolni kezdett. Állítólag Nagy Imre jöttét újságolta, de nem sokat értettünk a beszédből. A tömeg egyre több új jelszót skandált, ezek mindinkább markánsabbak, bátrabbak lettek: Nem kell Sztálin katonája, menjen vissza hazájába! szólt az egyik: Nagy Imrét a kormányba! így a másik, végül: a Ruszkik haza! adta az est igazi értelmét. Énekeltük azután a Kossuth nótát, később a Himnuszt és a Szózatot is. Majd követeltük, hogy oltsák el az épület tetején lévő vörös csillagot. Mi hárman a Parlament bejárati lépcsőfoka tetején jól éreztük magukat, nagyszerűen láttunk mindet. Csak akkor ijedtünk meg, amikor a tömeg elhatározta, hogy erős rohammal betörik a vasrácsot, majd a vastag ajtókat és behatolnak az épületbe. Mi sejtettük, hogy a hatalmas zárt tölgyfaajtók mögött fegyveres Avósok rejtőznek, így mi kapnánk az első gépfegyversorozatot. Ilyenkor áll elő a helyzet, hogy az ember fenekébe egy zabszemet sem lehet bedugni.

Rövid idő múlva fellélegeztünk, a tömeg lemondott a behatolási szándékról. Nagy Imre érkezett a Parlamenthez, és egy tőlünk távoli erkélyről szólt a tömeghez. Mi a tér Rákóczi szobor felöli oldalán, persze egy árva szót sem értettünk a beszédből. Azonban a tömeg hangos negatív reakciója, a nemtetszést jelentette. Egyre sötétebb lett, már több órája ácsorogtunk a téren, ahol nem volt vécé. A fiuk viszonylag könnyen elintézték dolgukat, Rákóczi lovas szobra és a Metro felvo