Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-04-01 / 4. szám
20 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006 április A zajló Duna mentén Zajlik a folyó, lustán úsznak a vaskos jégtáblák, néha ösz- szetorlódnak, sercegve ütköznek, aztán újra szétválnak, megfordulnak maguk körül, és békésen sodródnak tovább. Az egyiken sirály utazik. Tollászkodik, a szárnyát nyújtóz- tatja, aztán ellódul, és valamivel odébb egy másik jégtáblára telepszik. Hideg van. Sűrűn dörzsölöm a füleimet, távcsövet tartó kezem a kesztyű ellenére elgémberedik. A látómezőben kacsák, tőkések, fekete-fehér kontyos réce gácsérok, barát- és kercerécék. Úszkálnak a jéghideg, legfeljebb két fokos vízben, sőt még fürdeni sem átallanak. Fellazítják a tollaikat, csapkodják magukra a vizet, amikor pedig már úgy érzik, eleget fürödtek, a jégtáblákra ülnek szárít- kozni. Még nézni is rossz. Távolabb néhány kis bukó úszkál a jégtáblák között. Ügyesen lavíroznak, néha alábuknak, hogy aztán jóval távolabb bukkanjanak ismét a felszínre. A gácsérok a legszebb vízimadarak közé tartoznak: fehérek, fekete mintázattal. A szemük körül lévő nagy, fekete folttal úgy néznek ki, mintha örökösen álarcosbálba készülődnének. A tojók színei szegényesebbek: szürkék, a fejük barna, a torkuk fehér. De éppen olyan ügyesen buknak víz alá, mint a gácsérok. Fütyülő szárnyakkal néhány kerceréce repül a folyó felett. Alacsonyan szállnak, aztán közel a túlsó parthoz, ahol szobányi jégmentes rész látszik, a vízbe toccsannak. Hárman azonnal alá is buknak, kagylókat keresnek. A fenékig merülnek, ahol tótágast állva kutatnak az iszapban. A Dunában gyakori a vándorkagyló, a kercék, a kontyos- és barátrécék elsősorban velük táplálkoznak. Feltámad a szél. Szerencsére nem fúj erősen, de észak felől jön, és máris úgy érzem, legalább öt fokot hűlt a levegő. A füleimet mindesetre újra dörzsölnöm kell. Hátam mögött, a parti fűzfákon cinegék mozognak, szén- és kék cinegék vegyesen. Hintáznak az ágakon, néha fejjel lefelé lógnak, keresgélnek az avarban is. Sok mindent nem találnak, annyi bizonyos. De az a néhány báb, pete vagy telelő rovar is elég arra, hogy átmentsék magukat a következő, éppen olyan hideg és rövid nappalra. Egy fakusz is csatlakozik hozzájuk. Nem az ágakon, hanem a rücskös törzsön kutat táplálék után. Apró szökkenésekkel kúszik felfelé, aztán, amikor a koronába ér, leejti magát, és a szomszédos öreg fűz törzsén újra elindul felfelé. Félúton jár, amikor váratlanul felharsan a cinegék éles "szíí-szíí" vészjelzése, és a karvaly szürke árnya végigsuhan a fák között. Mozdulatlanná dermednek a cinegék, a törzshöz lapul és szinte láthatatlanná válik a fakusz, de a karvaly már elfelejtette, hogy vadászni indult. Észrevette, hogy ott vagyok, és menekül. Amerre száll, az apró madarak vészhangjai kísérik. A vízen hangosan hápognak a tőkés récék. Közel a parthoz, ahol összetorlódtak a jégtáblák, és vékony hóréteg rakódott rájuk, három nagy bukó ül. Két tojó fogja közre a piros csőrű gácsért. Kár, hogy felhők takarják az eget, mert az így is szép madár napfényben még pompásabb látványt nyújtana. Fekete feje zöldes fémfényben csillogna, de lazacszínű oldalai is csak napfényben érvényesülnek igazán. A párás messziségből rétisas közeledik. Hófehér farkú öreg madár, nagy sárga csőre jól látszik. Vízbe csusszan a három nagy bukó, magasba emelkednek a tőkések, eltűnnek, a mélybe merülnek a kercék és a többi bukóréce. A sas nem törődik velük. Közömbösen szárnyal, aztán jóval feljebb egy nagy jégtáblára ereszkedik. Királyi tekintettel pillant körül, megrázza magát, és kényelmesen elhelyezkedik. Egymás után bukkannak fel a récék, leereszkednek a tőkések, ösztönösen érzik, hogy az üldögélő ragadozó nem jelent veszélyt számukra. De azért folyton szemmel tartják. Zajlik a folyó, sodródnak a jégtáblák, csendben úszkálnak köztük a kacsák, és a legnagyobb táblán békésen tollászkodik a hatalmas rétisas, (ujember.hu) Schmidt Egon Fotó: Bécsy László Magyar élet Illés Sándor Felötlött már bennem többször is, hogy nem csak a nagy történelmi eseményekről, kiagyalt szerelmekről és lapos semmitmondásokról kellene könyvet írni. Önmagunkat ismeijük a legjobban, mi lenne hát, ha saját életünket boncolgatnánk? Hirtelenében felvázoltam, címet is adtam az egyes fejezeteknek. Távoli tanya az egyik temerini dűlőben, az ólak mellett szeplős kisgyermek sír, talán éppen én vagyok az. Peregnek a könnyei, vérzik a lába, összeszúrta talpát a tarló. Rábízták a malacok őrzését, de felelős a gágogó libákért is, lefekvés előtt a kút melletti dézsában mossa meg a lábát. Folyton mozog, fut, őt szalasztják a falusi boltba is. Esdeklőn rám néz, aztán elfut előlem. Egy kisfiú fut a nyárban. Az első fejezet címe ez lenne: Paradicsom. Filmként pergetem tovább a múltat, az új helyszín: falusi iskola. A táblán görcsös cirill betűk. Ez kiséri végig ifjú-
