Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-04-01 / 4. szám
2005 április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 11 Saáry Éva A VÉG KEZDETE 25 esztendeje tört ki Iránban az iszlám forradalom A nyugati könyvpiac idei meglepetése Far ah Pahlavi (Farah Diba) vaskos önéletrajzi írása, melyben nemcsak saját egyéni és családi életére emlékezik vissza, hanem férjének, az egykori perzsa sahnak, a „királyok királyának“ is emléket állít. Fölvázolja a történelmi hátteret, elemzi a legfontosabb eseményeket, s nem marad adós a tanulságok levonásával sem. Farah iráni polgárcsaládban született 1938. október 15- én. Teheránban nevelkedett, ami annak idején modem, „európai“ város volt, színházakkal, mozikkal, hangversenytermekkel, esti szórakozóhelyekkel. A nők nem viseltek sem csadort, sem fátylat (Kemal Atatürk példáját követve, ezt már a dinasztia alapítója, Reza Hán megtiltotta), a lányok szabadon sportoltak, sőt virágzott a cserkészet is. Külön meg kell említeni, hogy Iránban akkoriban nyugati, keresztény szerzetesrendek, iskolák is működhettek, miként az a Jeanne d‘Arcról elnevezett francia apácaintézet, melyet Farah is látogatott. Érettségi után Párizsba ment építészetet tanulni, de csak egy évet tudott elvégezni az egyetemen, mert fatális módon összeismerkedett a nála húsz évvel idősebb Reza Pahla- vival, aki akkor vált el Sorává nevű, meddő feleségétől. Az esküvőre 1959. december 21-én került sor, s 60-ban már meg is született a várvavárt trónörökös, Reza. akit további három gyermek követett: Farahnaz, Ali-Reza és Leila. A sahot és feleségét 1967-ben ünnepélyesen meg is koronázták. A királyi házaspár igen tevékeny életet élt. A fiatal és intelligens Farah nagy segítségére volt férjének nemcsak a politikában, de az ország kulturális fölemelkedését célzó „fehér forradalom“ gyakorlati megvalósításában is. Ki akarták emelni Iránt a középkori tespedésből. Földreformot kezdeményeztek, iskolákat, vándor könyvtárakat hoztak létre, és sokat foglalkoztak a nők jogaival - annak ellenére, hogy mindketten lűvő és gyakorló muzulmánok voltak. Korszerűsítették az ipart, a kereskedelmet, s az államosított olaj ki termelés anyagilag nagyot lendített az országon. Természetesen, ez nem mindig ment könnyen a nagy- birtokosok, a klérus, a bazári kereskedők és a mollahok által befolyásolt elmaradott nép ellenállása miatt. Szükség volt a SZAVAK nevezetű, szigorú titkos rendőrségre. Sikerült nagyrészt fölszámolni az analfabétizmust, s olyan világméretű kulturális eseményekre is sor került, mint a Shirazi Nemzetközi Fesztivál, vagy az egykori perzsa főváros, Perzepolisz 2000 éves fönnállásának a megünneplése. Irán ebben az időben már a „nagyhatalmak“ közé kezdett számítani. Stabilizálta az egész Közel-Keletet, s világszerte nagy tekintélynek örvendett. A sah és felesége sokat utazott, de Teheránban is gyakran fordultak meg fontos vendégek: De Gaulle, Nixon, Carter, II. Hasszán, a belga királyi pár és sokan mások. 1973-ban azonban Reza Pahlavi súlyosan megbetegedett (rák!), s a Franciaországból rendszeresen odalátogató kiváló orvosok kezelése ellenére, állapota évről évre romlott. Ez magával hozta ereje, akarata gyöngülését s az ország fegyelmének lazulását is. Felütötték fejüket az ellenzéki mozgalmak, különösen az iraki száműzetésben élő Khomeini általi szított vallási fanatizmus. Mindez odáig fajult, hogy 1979 januárjában a királyi családnak végleg el kellett hagynia Teheránt. * Eddig „dióhéjban“ a történet. De nézzünk jobban a dolgok mélyére! Farah, érthető módon, elfogult férjével és családjával szemben, mindennek a szép oldalát igyekszik bemutatni. Ezenkívül „fölülről“ és „belülről“ szemléli az eseményeket, tehát eleve torzítva. Ezt ellensúlyozandó, elővettem Makai György magyar újságíró 1983-ban megjelent és immár egyszer áttanulmányozott, „Khomeini Iránja“ c. kötetét, mely rengeteg adatot, értékes információt tartalmaz, noha magyarázataiban sokszor a nevetségességig követi a kommunista párt hivatalos irányvonalát. Elmek ellenére (és a megváltoztatandók megváltoztatásával) kitűnően elemzi a felszín alatt forrongó indulatokat. A két könyv kiegészíti egymást, minden ponton „felelget“ egymásnak. Sok máshoz hasonlóan, hosszú ideig azon a véleményen voltam, hogyha az Egyesült Államok (a vietnámi háború traumáját hordozó, gyöngejellemű Carter elnök) nem hagyta volna cserben a sahot, meg lehetett volna menteni a helyzetet. Az ügyetlen kísérletek és az elkeseredett közhangulat ismeretében azonban úgy látom, ez csak sorozatos vérfürdők árán sikerülhetett volna. Három erő állt a hatalommal szemben: a karizmatikus egyéniségű Khomeini integralizmusa, A Szovjetunió támogatta kommunista párt (Tude) aknamunkája, s a gyakran királyi ösztöndíjjal a tengerentúlon tanuló diákok „több szabadságot“ reklamáló szertelensége. Ezek, a nagyon különböző érdekeket, elgondolásokat képviselő csoportok egy időre szövetkeztek egymással, egységfrontot alakítva ki a monarchia megdöntésére. Mi volt az általános elégedetlenség oka és alapja? Reza Pahlavi túlzott Amerika- és Izrael-barát politikája („az ország kiárusítása“ — milyen ismerős!), a SZAVAK titkos- rendőrség túlkapásai, a hatalmas összegeket felemésztő fegyvervásárlás és az élet „nemzet- és vallásellenes“, laikus volta. (Ebbe éppenúgy beletartozott a nők szabadsága, mint a fagyasztott hús behozatala és sok más). A sah uralmának összeomlása után a természetellenes érdekszövetség fölbomlott. Mindegyik csoport úgy képzelte, ő fog győztesen a porondon maradni. Végül azonban a vallási őrület diadalmaskodott, s megkezdődött az ellenfelek brutális likvidálása. Nemcsak a földbirtokosokat, a katonai vezetőket, a régi rendszer híveit, de a népi modzsahedeket, a kommunista agitátorokat, sőt a lázadó fiatalokat is szel- lemileg-fizikailag megsemmisítették. A kibontakozó „fekete terror“ szörnyű vérengzést vitt
