Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-03-01 / 3. szám
2005 március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 15 a magyar helyzet az uniós állapotoknál is rosszabb: a halálozás 50%-kal magasabb; a csecsemőhalálozás 7,2 ezrelék, ugyancsak magasabb, mint az Európai Unió országaiban; a nők várható élettartama 5,1 évvel, a férfiaké 7,2 évvel rövidebb, mint az Unióban. Az abortuszok aránya pedig csaknem háromszorosa az uniós átlagnak! Társadalmi hozáállás Ez a fogyás az anyaország lakosságának nagyobb részét, sajnos, nem érdekli és a hazai közvélemény e tekintetben nem áll egyedül. Az ENSZ 2001-es jelentése szerint az EU akkori 15 tagállama közül 14-nek a kormánya kielégítőnek találta az országában a jelenlegi reprodukció alatti termékenységet. Egyedül Ausztia deklarálta ezt túl alacsonynak. A népességfogyással szembeni nemtörődömség összefügg azzal, hogy az 56-os forradalmunkat követő évtizedekben a párt egyik legfőbb törekvése volt a nemzettudat, a nemzeti érzés kiirtása a proletár internacionalizmus végső céljának érdekében. A kommunista sajtó a nemzeti érzést „negatív érték”-nek, „túlhaladott állásponténak, „esztelenség”-nek, „indulati konglomerátum”-nak, valamint „orákulomok manipulációjáénak minősítette és még jó volt, ha csak közönnyel regisztrálta fajtánk tragikus fogyását. De voltak durván leplezetlen megnyilatkozások is, mint pl. Tanács Istvánnak, a Népszabadság vezérpublicistájának írása, mely szerint „Tudatosult bennem, hogy voltaképpen egyáltalán nem érdekel, mikor hal ki az utolsó magyar.” - A közszolgálati TV egyik műsora pl. megállapította, hogy az ország lakossága „megállíthatatlanul fogy, megállíthatatlanul öregszik”, de kár volt ennek megoldásán fáradozni, mert „a pusztulást gátló kísérleteken áthatott a populista mákony.” Etsd: a fő veszély szerintük tehát nem is a népesség pusztulása, hanem az, hogy valaki ezen segíteni akar! így hát a nemzeti érzés hiánya és a magyarság jövője iránti közömbösség logikailag szorosan összefüggő társadalmi, állásfoglalások. Az immáron 45 év óta elégtelen születésszám a magyar társadalom elöregedését vonta maga után. Ennek következményeivel azok sohasem számoltak, akik a fogyást szinte kívánatosnak vélik. Az orvostanhallgatók an- kétján egy felszólaló pl. úgy nyilatkozott, hogy „ha csak 5 millióan lennénk, kétszer annyi jutna mindenkire a nemzeti vagyonból.” Vagy: egy neves szociológus szerint a népesség fogyásával növekszik az élet minősége - bár azt nem részletezte, hogy az elfekvők zsúfoltsága és az időskorú testi és szellemi nyomorékok számának növekedése miképp is jelenti az élet minőségének a javulását. Politikusaink, akik a népesség fogyását csak a szélsőséges nacionalisták gondjának tartják, bírálják a leromlott egészségügyi helyzetet, mely pedig ennek következménye. És ezt, szinte mint egy tabu témát kezeli a média, a közoktatás, a tudomány, sőt még az egyhazak is! Itthon alig hallani arról, hogy egy elöregedő társadalomban romlik a keresők és eltartottak aránya, beszűkül az állam jövedelme, velejáróan csökken a reálbér és a reálnyugdíj és így az életszínvonal is. Növekszik a közteherviselés kiadása, csökken a vállalkozási kedv, lanyhul az önálló kezdeményezés, valamint nyomott lesz a társadalmi közhangulat és közérzet. Ködbe vesznek a távlatok az ifjúság előtt és - nem egészen indokolatlanul - külföldön keres boldogulást a hazai tehetség. Egy ilyen országban a „carpe diem”, éljünk a mának szemlélete terjed el. Elet- és utódellenes tendenciák Egy elvénülő társadalomban élet- és utódellenes tendenciák válnak elfogadottá, vagy legalábbis eltűrtté. Ennek legkritikusabb megnyilvánulása a művi abortusz, melyet a hazai társadalom, sajnos, a születéskorlátozás fő formájaként alkalmaz. Ennek morális elfogadása a társadalom részéről azon a biológiailag elfogadhatatlan érvelésen alapul, hogy az élet nem a fogamzással, hanem a születéssel kezdődik. Az ehhez való jogot a liberális szemlélet alapvető emberi joggá léptette elő, mondván, hogy a nőknek vitathatatlan joga erről maguknak dönteni. Az 50-es évek vége óta az több, mint 6 millió meggyilkolt magzattal rokkantotta meg népesedési helyzetünket! Ennek gyakoriságát a teljes abortusz-arány tünteti fel pontosan. Ez azt mutatja, hogy egy adott évben - a 15-49 éves korcsoportot véve alapul - egy életen át, ezer nőből hány abortál. Az elmúlt 45 évben ez nálunk a következőképp alakult: 1957-ben 1 658; 1960-ban 2 203; 1970-ben 2 564; 1980-ban 1 063; 1990-ben 1 251; 2000-ben 824 és 2002-ben 772. Ez a biztatóan csökkenő tendencia azonban csalóka, mert a változatlanul igen alacsony termékenység mutatóval arra utal, hogy a terhes nők a születésszabályozás más módszereit kezdték alkalmazni. Életellenesek természetesen a művi abortusz következményeként fellépő testi és lelki károsodások is. Csak röviden említve a főbb testi szövődményeket: abortusz utáni terhesség esetén gyakoribb a vérzés az első 3 hónapban; 3-4-szer gyakoribb a halvaszületés; 3-4-szer gyakoribb az újszülöttkori halálozás; 4-szer olyan gyakori a koraszülés; 3-szor gyakoribb az alacsony születési súly koraszülés nélkül; több, mint 2-szer gyakoribb a spontán vetélés és 7-I5-ször gyakoribb a placenta previa'; kétszer olyan gyakori a vizelet kontroljának a hiánya (incontinencia); a méhenkívüli terhesség 30%-aI gyakoribb az első abortusz után és 160%-al gyakoribb a 2. vagy több abortusz után.
