Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-03-01 / 3. szám
2005 március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 13 Az elsüllyedt város Szepesi Attila Eszmélkedésem nem a legszerencsésebb időben történt. Riadt lelkek kószáltak a történelem legvéresebb háborúja után emlékeit kereső Beregszász utcáin. Naphosszat orosz tankok és harckocsik rótták a várost, és nekem, a komor arcokra ámuló gyereknek sejtelmem sem volt arról, hogy egy süllyedő világ vesz körül. Hogy itt néhány esztendővel ezelőtt százak és százak rótták a főteret, ahol a hagyomány szerint hajdan Esze Tamás kibontotta a fejedelem harcba hívó zászlaját, s hogy ezek az ámyék- lelkek azóta a náci haláltáborokban és a szolyvai lágerben veszítették életüket, míg közülük jó néhányan, akikhez kegyes volt a Teremtő, szerteszóródtak a nagyvilágban. Az új hatalom betiltotta a harangszót, és az öreg harangozó, Virág bácsi, „idők tanúja”, aki még a boldogult XIX. században élte élete javát, s fönn, a középkorból itt felejtett Szent Mihály-templom tornyának egyik zugában rendezkedett be, munka nélkül maradt. Néha felcaplattam hozzá a rozoga, fából fabrikált csigalépcsőn, és az öreg sorra mutogatta a templomablakból, merre esik Munkács vára, merre a Vereckei-hágó, merre a lecsapolt Szemye-mocsár, amelynek maradék láposai itt-ott még láthatóak voltak a város környékén. Amikor pedig a nyugat felé bámészkodó ablakban ácsorogtunk, áhítattal mondta az öreg: Ott meg már a mieink vannak, túl az asztélyi templom tornyán, az már Magyarország! Sokat ugyan nem láttam ebből a mesebeli vidékből, ahol a „mieink” laknak. Porlepett rétek és ligetek húzódtak mesz- sze, túl a kanyargó Vérkén. Néhol, ha épp nem ülte meg a köd a mezőket, égbe bökött egy-egy távoli templom tornya. Nem különbözött az a reményteli vidék semmiben az ittenitől, csak épp Virág bácsi meséi nyomán a képzeletem népesítette be boldog lelkekkel. „Oda” tartoztunk mi mindannyian, nem „ide”. A kakukkos órák is a pesti időt mutatták, csak a hivatalok meg a boltok óráit állították át hatósági parancsra a moszkvai időszámításra. Szutor Jenőt, a reformátusok, Ortutay Elemért, a görög katolikusok püspökét és Pásztor Feri bácsit, a pápista pre- látust lágerbe hurcolták ugyan, de híveik gerincét nem tudták összetörni. Világos beszéd járta: leigázottak vagyunk, vesztesek, akik másodrendű polgárai ennek a Szent László királyunk öccse, Lampert herceg alapította városnak és környékének, míg az utcáinkon grasszáló katonák a győztes hódítók, akik sorra költöztek be a kilakoltatott házakba, s a poros utcákon átszellemülten fújták furcsa dalaikat, amelyek — ismeretlen okból — hol Antonescu marsall gyávaságát, hol „a mi Moszkvánk” szépségét, hol Sztálin nagyságát zengték Apám ugyan orosz hadifogságban sínylődött, nagyapámat 1944 októberében kivégezték, házunkat és szőlőnket elvették, de kényszerlakhelyünk zárt ajtaja mögött anyámtól megtanultuk a magyar Himnuszt, mert az iskolában már egy másik járta. Sebtében összetákolt magyar olvasókönyvünkben az állt, hogy az ezeréves magyar elnyomás alól a hős szovjetek szabadítottak fel bennünket, akiket Sztálin vezet újabb és újabb diadalok felé, minket pedig, Ukrajna lakóit maga Hruscsov főtitkár, akinek áldásos tevékenysége nyomán országszerte kukoricaföldek aránylanak. Hogy ezeknek nyomát sem látjuk, és a hajdan szorgosan művelt mezőket pipacs lepte el, gyermekláncfű meg tövises királydinnye, nem volt tanácsos firtatni. Nagyanyám meséket olvasott esténként Csaba királyfiról meg Szent István királyról, mégis - a karácsony meg a húsvét mellett - az volt a legnagyobb ünnep, amikor levél érkezett pesti nagyszüleimtől és más rokonoktól. Ritkán jött ugyan, akkor is hónapokat késve és a boríték hátoldalán cirill betűs stemplikkel éktelenkedve, de jött, és onnan jött, ahová néha át-átsandítottunk Virág bácsival a templomtoronyból, Magyarországról, amelyet ugyan átjár- hatatlan határzár választott el tőlünk, de ez is csak annak lehetett a bizonyítéka, hogy ott egy elképzelhetetlen mesevilág húzódik, míg itt a Beszpeka martalócai szimatolnak a renitensek után, akik hangosabban mernek magyarok lenni, mint ahogy illik, s akiknek egy-egy sötét éjszakán egyszer s mindenkorra nyomuk vész. Amikor végre 1950 nyarán - családegyesítés címén - atelepülhettünk „az ígéret földjére”, megtapasztaltam, hogy itt is keserves az élet. Hamar megfakult az a mesebeli fényudvar, ami odahaza a Magyarország szót övezte. A rádió ugyanúgy szovjet indulókat harsogott, mint odahaza, de itt, Pesten ezekért még lelkesedni is illett. Ahogy az orosz katonákért is, míg otthon, Beregszászon, amikor végigmasíroztak az utcán, a járókelők azt sziszegték: Jönne rátok a honvágy! Hamar rá kellett jönnöm, hogy az az ország, amelyet Virág bácsi meséi nyomán képzeltem el, nincs sehol. Ha viszont néha hazamegyek, az elkínzott arcokat, a kopott felöltőket és a szemek konok villanását látva újra feltámad bennem valami halvány remény, hogy létezik mégis egy reményteli Magyarország, Illyéssel szólva: az a bizonyos „haza a magasban”. /Magyar Nemzet/-Életképes a világ legkisebb babája. Öt hónap után hazaengedték a kórházból azt a babát, aki mindössze 244 gramm súllyal és 24 centiméteres testhosszal született Chicago közelében. Ilyen kis testsúllyal újszülött még sosem maradt életben.-Betörtek Kalocsán az érseki kincstárba. A mennyezet megbontásával jutottak be, és onnan mintegy kétmillió forint értékben vittek el drágaköveket és gyöngyöket.
