Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-03-01 / 3. szám
2005 március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 11 r Saáry Éva MESSZE MÉG A HATÁR ?- Vigyétek magatokkal ezt az üveg rumot! - erősködött Rudi, aki idős édesanyjára való tekintettel nem hagyhatta el az országot. - Ki tudja, hová, milyen körülmények közé kerültök!? Szükségetek lehet egy kis szíverősítőre! Először nem akartuk elfogadni, aztán mégiscsak a zsebünkbe csúsztattuk a flaskát: úgysem volt sok csomagunk, csak a ruha, amit magunkra vettünk. S okosan tettük! Ez a vonakodva magunkkal hozott üveg rum adott meleget és kitartást azon a pokoli éjszakán. Nélküle talán ma itt sem lennénk! * A hajnal nyirkos, és szállingózik a hó, midőn végigkopogunk a kihalt -csupán orosz tankok rémeivel teli- városon, át a hídon, a pályaudvarig, ahonnan reggelenként mindig indul vonat a nyugati határ irányába. Négyen vagyunk: barátnőm Gitta, újdonsült vőlegénye Jóska és annak öccse Laci (vékonydongájú, jávorbajúszos fiatalember). Már a határ közelében járhatunk, midőn a kalauznő (aki egyébként fölöslegesen tartózkodik a vonaton, mert senkinek sincs jegye) végigfut a vagonokon, s harsány hangon, mintha csak a soros állomás nevét akarná közölni, bejelenti:- Aki disszidálni akar, szálljon ki azonnal, mert a következő faluban ávósok és oroszok várakoznak! A szerelvény lassít, és nagy csikorgással megáll Lébény előtt, a nyílt pályán. A kocsik tüneményes gyorsasággal ürülnek ki. Délután 2 óra lehet. A hófelhők hasadékain bágyadtan szűrődik át a fény. Előttünk végtelen szántóföldek. - Most merre?? Semmi helyismeretünk nincs, de félünk nagyobb csoporthoz csatlakozi mert azokat könnyebben "lekapcsolják"; annál is inkább, mert az ilyen összeverődött nyájak élén rendszerint nagyhangú "vezérkosok" hőzöngnek, magukra vonva a figyelmet. Behúzódunk egy kukoricagúlába ebédelni - mármint elfogyasztani a magunkkal hozott hideg elemózsiát- Vissza nem fordulunk semmiképpen! - szűrjük le tanakodásaink eredményét. - Majdcsak megtaláljuk a határt! A kalauznő azt mondta, nincs messze! Az utakat elkerüljük. A házakat is. Meg-megbicsakló bokával, de erőltetett menetben törünk előre - vaktában. A keményrefagyott rögök között keserves a járás, de senki sem panaszkodik (ilyen helyzetben nincs mit panaszkodni). * November végén rövidek a nappalok, hamar beáll a sötétség. Délután 6 körül már alig látunk, s számunkra kezde' tét veszi életünk leghosszabb éjszakája, mely görög hitregék alvilági bolyongásait idézi. Arcraborult hullák, földre terített térképeiket suba alatt, zseblámpával tanulmányozó, vitatkozó csoportok s egy fekete folyó (Rába? Rábca?), amelynek hosszában ide-oda kell vándorolni, mivel az összes hidakat fölrobbantották. Kapzsi parasztok, akik jó pénzért rossz tanácsot adnak, s a legkritikusabb helyen és pillanatban hagyják magukra védenceiket, de jószívű, szolgálatkész határőrök is, akik pusztán azért fagyoskodnak a kegyetlen éjszakában, hogy segítsék a menekülőket. Kóborlunk, keringünk össze-vissza. Látunk ugyan időnként színes rakétákat felröppenni valahonnan a közelből, de félünk tőlük, s igyekszünk őket messzire elkerülni. Élesen kirajzolódik emlékezetemben még ma is egy csőszkunyhónak a képe. Petróleumlámpa fénye világítja meg az ágakból, levelekből összerótt falakat. Rongyokból vetett vacok, pár kosár őszi alma és egy nyöszörgő öregember... Nekiindult a határnak, de kificamította a bokáját. Övéi elmentek, magára hagyták. Most mihez kezdjen?? Hajnal felé egyre hűvösebb lesz, s ebben a különbenis nyomasztó időszakban kétségeink erőre kapnak. Már azon töprengünk, hogy vissza kellene fordulnunk. Végsőkig elcsigázottak, éhesek vagyunk. Vacogunk az idegfeszültségtől és a dermesztő hidegtől. Akkor vesszük elő a rumot, amelynek minden csöppje forró tűzként árad szét tagjainkban.- Nem lehet messze a határ! Már nem lehet messze! - támad föl ismét szívünkben a remény. * Pirkad, amidőn megpillantjuk az első határőrtornyot. Halvány körvonalakkal bontakozik ki a téli ég szürke egyhangúságából. Végre biztosak vagyunk a dolgunkban. Utolsó erőnket összeszedve iramodunk neki. Recseg-ropog a világ... Minél óvatosabban próbálunk lépegetni, annál fülsiketítőbb a lárma.- Úristen! Ez egy nádas! Zsombék, ingovány, víz... ki tudja, mi van a lábunk alatt?? Szerencsére, mindenfelé tompán csillog a jég. Egyszerre halljuk, hogy valaki lélekszakadva fut utánunk.- Megölöm! -sziszegi Jóska. - Nem hagyom magam elfogni! S már fordulna is vissza, mint "a sértett vadkan", midőn megszólal egy hang:- Ne féljenek! Jót akarok! - lihegi már messziről. - Határőr vagyok, megmutatom maguknak az utat. Ha nem vigyáznak, elmerülnek. Lecsöndesedünk. Bevárjuk. És csakugyan elmagyarázza, hogyan, merre kell mennünk. Kiérünk a nádasból, végre szilárd talajra. Már teljesen világos van Jól lehet látni a tornyokat, a vigasztalan tájat, sőt az osztrák vöröskereszteseket is, akik autóik mellett várakoznak. De köztünk van még egy patak!- Belegázoljunk??
