Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-03-01 / 3. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2005 március Ekkor vesszük észre hátunkban (vagy 200 méterre) az orosz járőrt. Óvatosan, halkan jönnek, kezük a géppisztoly ravaszán... Gondolkodás nélkül ugrunk neki a víznek. Szerencsére, kemény páncél födi. Még csak meg sem reccsen alattunk. A ruszkik pedig -határközeiben lévén - már nem lőhetnek. * A vöröskeresztesektől tudjuk meg, hogy a színes rakétákat, a menekülők tájékoztatására (irányjelzőnek) ők lőtték föl.- Ó, ha tudtuk volna! De most már mindegy. Megisszuk a kezünkbe nyomott forró teát, és összecsuk- lunk "mint a collstokk". Hullaként raknak föl bennünket a kis buszokra, hogy bevigyenek a legközelebbi (andaui?) iskolába, ahol a hevenyészett szalmazsákokon kialudhatjuk magunkat. Van, aki két napig föl sem ébred. ILLÉS SÁNDOR FERI BÁCSI TITKA Olyan az emlékezés, akár a vihar sodorta madár. Fel-fel bukkan bennünk, ránk csap, a húsunkba tép, vagy megríkal bennünket. így bukkant emlékeim felszínére a minap az ide ködös távlatából egy kis gyepsori ház, s annak öreg lakója, Feri bácsi, a napszámos. A vezetéknevét sosem tudtam, a faluban mindenki csak sánta Ferinek nevezte, mert bicegve tért vissza az első világháborúból. Fél lábát Galíciában hagyta. A mi házunk is a Gyepsoron állt, így naponta találkoztunk. Szerettem vele beszélgetni, és ő kedvelt engem, néha nagy, piros almát nyomott a markomba. Nagyon szegény ember volt, olykor apró ház körüli munkákat vállalt. Szeretett mesélni. A gémeskút melletti dézsa szélén üldögéltünk, vagy a gang lépcsőjén. Arra tanított, hogy mindig nézzek a szemébe annak, akivel beszélek. „A tiszta lelket arról lehet megismerni, hogy bátran szembenéz veled. A gonosz ember tekintete zavaros, homályos. Csak az állatok szeme tükröz tiszta fényt.” Rá ezt a titkot a nagyapja bízta, aki pásztorember volt. Feri bácsi tanított meg fütyülni is. Húzd csak össze a szádat és csücsöríts. Azán tele tüdővel fújd ki magadból a levegőt. Ahogy én. Figyeld csak!...” Szépen fütyült, nekem nehezen sikerült. Csak torz nyöszörgés volt a füttyöm Aztán belejöttem, de olyan tökélyre sose vittem, mint ő, aki a madarak füttyét is nagyszerűen utánozta. Tőle tanultam meg azt is, hogy a verebek csak csivitel- nek, fecsegnek. A galambok turbékolnak, de az se igazi fütty. A szarka krecseg, a réce hápog, a pacsirta dalol, a hattyú énekel, a fecske csicsereg, csak a rigó fütyül. Azért mondják, hogy fütyül a rigó. Olyan élethűen tudta utánozni a rigófüttyöt, hogy gyakran választ is kapott igazi rigóktól. Annyira szegény ember volt Feri bácsi, a bicegő, hogy nyáron, aratás után végig járta a tarlókat, és összeszedegette az ott elhullajtott kalászokat. Amikor én is kint terelgettem a libákat, gyakran csatlakoztam hozzá segítettem neki a kalászgyűjtésben. Emlékszem, egyszer azt találtam tőle kérdezni, hogy ugyan hány buzaszem lehet egy-egy kalászban? Meglepődve tekintett rám: „Hát te ezt nem tudod?” Csóváltam a fejem. Nem tudtam. „Sose számoltam meg, honnan tudnám?” Sokáig hallgatott. Ültünk a tarló szélén egy kukoricatábla tövében. „Onnan — mondta akkor csendesen -, hogy amikor Jézus a földön járt gyermekként, akkor azt mondta egy parasztembernek, hogy a kalász harmincsorosát adja vissza a búzamagnak. Hát akkor? Sose számold meg, hidd el, harminc szem búza van egy kalászban. Ez olyan, amit hinni kell, s nem számolni...” Egymásra néztünk, s olyan tiszta volt a szemünk akkor, mint a madarak tekintete. Mély nyomot hagyott berniem ez a történet. Sokszor mondogattam később az életem során: mennyire igaza volt Feri bácsinak. „Hát azt tudod-e, hogy miért kék az ég fölöttünk?” - kérdezte tőlem a napsütötte nyári tarlón egyszer. Nem tudtam. „Azért - mondta -, mert a Szűz Máriának kék a ruhája. És attól az egész mindenség kéken ragyog. Úgy ám! Csak a köténye fehér, kalocsai hímzései a sarkában. Akit a Szűzanya arra felvesz, annak jóra fordul a sora. Azért is mondják a boldog emberekre, hogy a Szűz Mária a kötényére vette őket...” Életem során de sokat sóhajtottam vágyakozva: hej, ha egyszer engem is a kötényére venne a Szűzanya! Úgy belekapaszkodnék, hogy soha onnan le nem pottyannék. Már hetven esztendeje is elmúlt annak, hogy utoljára beszélgettem Feri bácsival a temerini Gyepsoron járva. Amikor diákként elkerültem a faluból, meg is feledkeztem róla. Azóta már nem él, és én is megöregedtem. Megkeseredtem. Hogy mit akarok most Feri bácsira emlékezve mondani? Azt, hogy eszembe jutott és felkavarodott bennem a régi életre való emlékezés. Úgy érzem, tőle kellene most tanácsot kémem. Ha leülhetnék mellé a dézsa szélére, mint régen, talán elmondaná nekem, miért fakult ki az ég kékje körülöttünk, mitől vált zavarossá az emberek tekintete, és miért sütik le a szemüket. Az ő bölcs szavai talán eligazítanának. Ha majd újra arra járok mezítlábosan, akkor bekopogok a háza kapuján, és elpanaszolom saját nagy bánatomat is, hogy fütyülni már nem tudok, és elfelejtettem a régi karácsonyi énekeket is, amire ő tanított... —Csökkent az Országgyűlés tekintélye. A lakosság leginkább az Magyar Televízióból tájékozódik. Elégedetlen az Országgyűlés munkájával a megkérdezettek közel fele — 45 százalék -, és csupán hat százalék mondja azt, hogy elégedett vagy nagyon elégedett. Az Ország- gyűlés Hivatalának felméréséből megtudhatjuk, hogy a többség kisebb parlamentet szeretne, és azt, hogy növekedjen a civil szervezetek súlya a döntéshozatalban. A megkérdezettek több mint negyedét egyáltalán nem érdekli a parlamenti munka. A választók úgy látják, hogy a képviselők pártjukat képvselik az ország és a választók érdekei helyett.
