Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-11-01 / 11. szám
22 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2005 november ŰT A SÍNEK FELÉ 2005. szeptember 10-én, Cserey Erzsi, a New York-i Magyar Színház igazgatónője megemlékezett József Attila 100 éves, és Latinovits Zoltán, 74 éves születésnapjáról. Ez nemcsak vers összeállítás volt, hanem jelenet, párbeszéd és énekszám betét is. Az első rész József Attiláról szólt. Dr. Fercsey János nyitotta meg a XXI. évadot. Utána Cserey Erzsi, mint József Attilla nővére (Jolán, az édes-mostoha) és Kovács Szilvia, a másik nővér (Etus) emlékezett Attilára, gyermek korától kezdve, az utolsó tragikus percekig, meghatóan és élethűen. Ajtay Gábor és Tóth György a (Mama és a Kései Sírató) verseit szavalták el nagy sikerrel. Egy amerikai fia- ' talember József Attila iránti tiszteletből a Mama című verset magyarul és angolul is elszavalta, remekül. A Kaláka együttes elénekelte, a „32-éves lettem én” című költeményét. Laural Stone írónő, saját összeállítását olvasta fel, ami nagy tetszést aratott. A második rész, Latinovots Zoltánról szólt. Felhangzott Latinovits Zoltán és Ruttkay Éva dala: „Hol van az a nyár...”, amit a közönség meghatottan hallgatott, igen szép volt. Utána egy kávéházi jelenet következett. Cserey Erzsi, Laurel Stone, dr. Kerekes Judith és Lendvay Gabriella, gyönyörűen énekeltek, miközben remekül, összehangolva csevegtek arról, hogy mi vitte ezt a két zseniális művészt, a sínek felé. Az est, nagy sikert aratott! - köszönhető a szereplőknek és a műsor vezetőjének, Cserey Erzsinek, akinek odaadó munkája által továbbra is forog a színpad. - Zárójelenet után, a hölgy vendégek piros rózsát kaptak, a szeretet szimbólumát. Ferenc Amália (Megelőző szavak a Lengyel Alfonzzal készült beszélgetés olvasása elé) „SZŐLŐVESSZŐDSÉGEIM” A napokban jelent meg Dobos Marianne riportkötete Lengyel Alfonz, Szőllővessződségeim címmel. Az írónő a következőket ajonlja a könyv olvasói elé: „Egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve, Körösi Csorna Sándor, bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.” - Széchenyi István mondatai az első Ázsiában elhelyezett, magyar ember előtt tisztelgő emléktáblán. Stein Aurél magyar származású (brit) oriantalistára emlékezik a második tábla. Harmadik a Lengyel Alfonz plakett: szegény, árva magyar „pénz és taps nélkül”, hat év börtönnel a hátamögött, feltételesen szabadlábon, 1956-ban sírva hagyta el hazáját. Többek között WC-pucolással, sírásással teremtette meg anyagi alapját a két magyar diploma (jogi és művészet- történeti) és Ludovika Akadémiai végzettsége után felsőfokú amerikai tanulmányainak, illetve a Sorbonne-on szerzett doktorátusának. Egy nagy, világhírnévre méltán érdemes életmű dióhéjban. Tagja lett három akadémiának (két amerikainak, ill. a párizsinak) is. Embert próbáló időkben élt emberül. A város, a Minorita Rend és a Miskolci Egyetem is büszke lehet rá, mert ő „dicsekszik” gyökereivel, a miskolci minoriták kollégiumában kapott (egyházi) ,jól” neveltségével. No, meg a két kézi építő munkájával, melyet (Cziffra György- gyel közös talicskán) folytatott a Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem építkezésén. Harminchat év itthon, a további negyvenkilenc szerte a nagyvilágban, mint „Yenki”, vagy mint „Gringó” Mexikóban, Karthágóban, vagy évente több hónapra, huszonöt éve Kínában, de a „Duna völgyéből”, „magyarnak számkivetve is...” Itt lenne Lengyel Alfonz számára is az ideje annak, hogy „Édes Hazám, fogadj szívedbe”, mert mindig „hűséges fiad” voltam. Dobos Marianne ŐSZI LEVÉLHULLÁS Hullanak a fákról az őszi levelek, Dideregnek, fáznak, míg a földre érnek. Az egyik szép lassan, tétován szálldogál, Lefeléjöttében, egy száraz ágon megáll. Hátha utat spórol hajói odatapad, Visszajönni sem kell, s még jobb, élve marad. Legtöbbjük pörögve száll végzete felé, Mit elkerülni nem tud, inkább megsürgeté. Kit feljebb hajt a szél örül - még egy kis remény, De semmi - csak útja hosszúi, amig a földre ér. Akár így - akár úgy, kerget szél és idő, Enyészet végzetük, útjuk lön bárminő. Tegnap még az erdő színes ruhában járt, Ma? - Szomorú nézni is, milyen kopaszra vált. Holnap? - Olyanok lesznek mint madárijesztők, Hó-köntössel takarja be már, kérik a Teremtőt. így volt ez mindég és marad örökidőkig, A legszebb tavaszt, s nyarat is, őszök követik. Nem is tudom én, hogy minek jön új tavasz? Ha mindig csak elmegy és örök nem marad? Meg nem állíthatom az idők múlását, Jajjü - De mégis megsíratom minden ősszel, A levelek hullását! Sárközyné Németh Piroska
