Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-10-01 / 10. szám
2005 október AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 AZ IGAZSÁG ORSZÁGA LEGYÜNK... (Folytatás az 1. oldalról) Most azt dörgi a magyar: az igazság országa legyen a hazugság helyén. Az igazságé, mely az emberek szívében él. Az igazság legyen a program és a terv, a szó és a tett! Félre a körmönfont ravaszkodókkal, A karrieristákkal és pozició- hajhászókkal, félre mindazokkal, akik hitványságukat hazu- dozással akarják elleplezni az emberek színe előtt. A nép nagylelkű és bizakodó. Az új nemzeti kormány többségében a maga hívét látja, ezért megadja az időt, alkalmat, rendet és lehetőséget, hogy ez a kormány munkához lásson, tettekkel állhasson a nyilvánosság elé, Bizakodó, mert az első intézkedések - a tűzszünet, az új karhatalom létrehozása -, a szovjet csapatok kivonásának bejelentése, a munkástanácsok létrehozása -, őszinte tetszésével találkoznak. Most a helyes intézkedések gyors végrehajtását, és folytatását várja, amelyekben az igazság megdicsőülve kerekedik felül minden szennyen, hazugságon, embertelenségen. Igazság országa legyünk, melyben büszkén, emelt fővel járhat a becsületes magyar ember! Az a nép embere, aki ezen munkálkodik! LEVEL BECSBE Irta: Fekete István Kedves Vilmos! Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyediké, reggel négy óra. Koránkelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma még is úgy érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek gondolatai agyon nyomnának, ha el nem küldeném neked. Éjszakai sötétség van odakint s az ablakom fekete üvege mögött alszik a Város. Engedd meg, hogy nagybetűvel íijam ezt a szót, de ha lenne piros ceruzám, azzal imám, mert egy hét óta ünnep van a szívemben, pirosbetüs szent ünnep, ha erre a városra gondolok, amit sohase szerettem. Emlékszel, ugye, mondtam is ezt neked, amikor ott ültünk a Schwarzenberg Caffeehaus páholyában és arról panaszkodtam, hogyha mi már nem leszünk, ha a mi generációnk mögött becsukódik a nagy ajtó, nem lesz, aki tovább vigye azt a lángot, amit te megőriztél Prsemislben s utána Szibériában, s amit én félvakon is jobban láttam, őriztem s úgy látszott: vakok előtt lobogtattam, akik amúgy sem törődtek vele. Akkor, ott a kávéházban azt mondtam neked: nincs fiatalságunk, s ami van, mintha semmi közünk nem lenne hozzá, mintha nem a mi vérünk lenne, mintha magában hordaná a beláthatatlan rabság, lokálgőzbe fojtott rettenetes reménytel enségét. És, Vilmos, ahogy most kinézek az ablak sötét tükrén és látom a villanylámpák elszórt csillagait, elfutja a szemem a könny és bocsánatot kérek ettől a fiatalságtól, akik ezen a héten nem magyar, de világtörténelmet írtak fiatal vérükkel. Bocsánatot kérek és nem törődöm most azzal sem, hogy nem értem az egészet, de nem is törődöm vele, hogy értem, vagy nem értem, nem akarok emberi értelemben büszke se lenni, csak a férfikönnyeket morzsolgatom, a mérhetetlen gyász és felfoghatatlan dicsőség imádságos olvasó szemeit Akkor, amikor úgy éreztem, hogy semmi közünk Hozzájuk, mégis igazam volt, mert valóban nincs közünk hozzájuk, olyan mérhetetlen magasságban felettünk, a készülés és a hallgatás, a bátorság és a halálbamenés olyan csodálatos dicsfényben, amire nincs szó s amely előtt csak leborulhat minden latolgató értelem. Hogy mi szülte és hol volt ez bennük elrejtve, Vilmos, nem tudom, és ha visszagondolok a mi szájjártató, nagyhangú, ragyogó fiatalságunkra, elszömyűködve látom ezeknek a fiataloknak néma értékét, amire lehet építeni, mert a mienkre nem lehetett. A lelkünk, Vilmos, hol volt a lelkünk, amiről olyan szépen szavaltunk, az eszünk, Vilmos, hol volt az eszünk, amit olyan szépen villogtattunk, hogy elvesztettünk mindent. Ők nem beszéltek, ők nem szavaltak, csak készültak, éheztek, dolgoztak, harcoltak és meghaltak és visszanyertek mindent. Te ott voltál Prsemislben és láttál hősöket. Láttál bakákat és tüzéreket meghalni a monarchiáért, egy távoli valamiért, ami talán csak egy fegyelmezett közösségi érzés volt, láttad Tamásy altábornagyot egy utolsó rohamban egy szál lovaglópálcával vezetve az utolsó rohamot, de mind ez céltalan bátorság és céltalan vérhullatás, oktalan hősködés ahhoz képest, ami az elmúlt héten Budapesten történt. Itt nem voltak altábomagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálbamenő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű üreségével, a jelszavak csatomalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagéval és nekimentek felborítani a hegyet, és megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni. És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet és győzelmesen élve maradtak. Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testük meghalt, mert örökké élnak az örökkévalóban és a nemzet szívében és élve maradtak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében. Ezerkilenszázötvenhat október harmincegy. Most jön fel a nap, a világosság véres ostyája s én összeteszem a kezem, mert nem tudok már írni, nem lehet semmit sem tenni, csak a holtakért és az élőkért, s az egész Magyarországért imádkozni, imádkozni... Új Ember, 1956. november 4. NEM! NEM! NEM! Nem alkuszunk, nem restaurálunk, a régit kinőttük, újat alarunk, Mert győztünk! Szabad választásokat a világ szeme előtt! Nem akarunk át öltöztetett A VH-L Nem akarunk oroszt látni. (Magyar Függetlenség, 1956. október 31.)
