Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-10-01 / 10. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2005 október NESZLÉNYI JUDITH EMLÉKEIM 1956.október 23. Azon a verőfényes, simogatóan meleg napon, 1956. október 23-án két órára bementem a Zeneakadémiára, Antal István tanár úrhoz konzultációra.--Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó találkozásom szeretett mesteremmel... Meglepetésemre, az Aulában - mely nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlított -, közölték, hogy minden óra szünetel, mert kivonulunk. Na, gondoltam, még egy „éljen Rákosi” gyászmenetre toboroznak - már megint. Tévedtem. Hamarosan megtudtam, hogy az előző napokban már előkészületek folytak a Műegyetem tanári karában és 16 pontban összefoglalták a legfontosabb követelményüket, további életük érdekében. Közösen, tanárok és diákok: mert tarthatatlannak érezték a szovjet diktatúrát minden vonalon. Na jó, hát akkor menjünk - gondoltam - és társaimmal csatlakoztunk a Körúton már menetelő csoportokhoz. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem diadalmenete! Amerre mentünk, az ablakokból az emberek bátorítóan kiáltották: Menjetek! Menjetek! Valahonnan egy zászló is előkerült, És miután a menet szélén mentem -, hogy bármikor meglóghassak, mint azelőtt -, éppen az én kezembe került. Istenem! - gondoltam - én lengethetem a nemzeti színeket. Akkor még nem tudtam, hogy a zászlólobogtatásomnak történelmi jelentősége lesz, s azzal világgá kiáltom a magyar élniakarást, a magyar bátorságot és rátermettséget. Elértünk a Petőfi szoborhoz - Sinkovits már szavalta a Talpra magyart -, és engem odatuszkoltak közel a talapzathoz, mert az én kezemben lengett a magyar zászló... Évek múlva feldeztem magamat a zászlóval, egy korabeli fényképen. A hangulat egyre fokozódott: „Menjünk a Bem szoborhoz”! - és mentünk, mentünk mostmár boldogan. Mégegy- szer végig a Körúton, itt már a hatalmas tömeg közepette, pici kis magyarnak éreztem magam! EGY a nagyon sok közül, de miután magas lány voltam és a kezemben volt a zászló, szinte úgy éreztem, hogy én vagyok HUNGÁRIA képviselője. És a tömeg hömpölygött végig a körúton, megállíthatatlanul. Mindenki ott akart lenni! Az öröm, a keserűrég, 11 év jaja és elfojtott keserve száguldott végig a lelkekben. Mi még élünk! - gondoltam! Mi még meg tudjuk változtatni a lehetetlent — azokért, akik ártatlanul áldozták életüket a szabadság eszméjéért a börtönökben, az Andrássy út 60- ban, a munkatáborokban vagy a kitelepítés sovány kenyerén. Közben a verőfényes délután bealkonyodott, és mi még mindig énekeltük népdalainkat, a Kossuth-nótákat, és mindent ami a hős 48-as forradalom útmutatója volt, akkor és most is. Akkor még non tudtuk, hogy Történelmet énekeltünk! Véres, fájdalmas szabadságharcot, a magunk élete és eljövendő gyermekeink szebb jövőjéért. Úgy hat óra tájban értünk a Rádióhoz, a Puskin utca sarkához. Jobb kezemben a zászlót lengettem, balkezemmel egy fiatalember kezét fogtam s rekedtre énekelve ujjongtunk és követeltük a magyar jussot. De perceken belül, eldördült az első lövés. Balkaromat hirtelen megrándította kollégám, és rémülten vettem észre, hogy egy golyó eltalálta őt! Arccal zuhant az utca betonjára. Alig húsz éves, szép kis felesége őrült sikollyal borult páijára, aki ott védtelenül, a Szabadság Szent Ihletében és a sors kiszámíthatatlan, kíméletlen akaratából, az utca kövén, perceken belül elvérzett. „O, jajj, síijál nóta, Hulljon Bánat Könnye...” miért nem engem? Miért őt találta el az a golyó?! Önkívületben üvöltöztem segítségért, ami nem jött, és nem is jöhetett... hiszen a vöröskeresztes mentőautó is ávósokkal volt tele. Az a golyó, isteni rendeltetés volt. O meghalt a hazáért, s nekem élnem kell érte! S ott a zajban, összevisszaságban, mérhetetlen kínban, csalódásban, rettenetes káoszban a piros- fehér-zöld zászlómból, if jú vértől itatott gyászlepel lett. Ő egyike lett a sok ezer hősi halottnak, akik sohasem fognak semmijele kitüntetést kapni, senkitől, sehol! De mi, sohasem felejthetjük el őket, mert nekünk az Úr mást rendelt: Nekünk élnünk kell a Hazáért, most és mindörökké! ÜZENET BUDAPESTRŐL Minden haragunk a zsarnokokat És az idegen, szennyes hatalmat Sújtja. De kértük a magyar népet, Jöjjön kivivni a diadalmat! Mi, pestiek a fegyverhez nyúltunk, S az ellen, aki nem segít nekünk: Aki tétlenül nézi harcunkat: A vidék ellen vádat emelünk! Vádunk illesse a banditákat, Akik rabolják országunkat, De még nagyobb vád a bérenceket, Akik eladták szabadságunkat, De ők a maguk érdekét védik, Tudjuk miért harcolnak ellenünk. De a legnagyobb vád a tétlent sújtja: A vidék ellen vádat emelünk. Hát érdemes most hősnek lenni, Azért, hogy mások csak sajnáljanak? Idegenek is jönnek segíteni, De a magyar most közönbös marad? Szent ügy hazánk felszabadítása, Nem tudjátok, hogy ezért vérzünk? Nem sejtitek, hogy mi lesz, ha vesztünk? A vidék ellen vádat emelünk!
