Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-09-01 / 9. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2005 szeptember Saáry Éva LACI Laci bizonyára kitűnő ércgeológus volt Québecben. Mindent lelkiismeretesen, teljes odaadással csinált, és zseniális szakmai ötletei voltak. Mégis az marad meg csupán a magyar köztudatban, amit én mesélek el róla. Az íróember különös privilégiuma ugyanis, hogy kedve szerint “kimenthet” ezt-azt az idő sodrából és átviheti az örökkévalóságba. Mostanában (Budán lévén lakásom) ismét gyakran sétálgatok ifjúságom kulisszái között, a Böszörményi úton. A 13- 15-ös ház kapuja előtt mindig megállók egy pillanatra, és elcsodálkozom azon a szomorú tényen, hogy itt már senki sem emlékezik, semmi sem emlékeztet kedves egyetemi évfolyamtársamra, barátomra. Mintha sohasem létezett volna; mintha “költői fantáziám” terméke lenne csupán. Hányszor jártam pedig ki-be ezen a kapun! A zsúfolt lakás antik bútorai közt pongyolában lézengett s állandó “migrénről” panaszkodott a nagymama. A történész-professzor nagypapát viszont alig lehetett látni. Csak annyit tudtam róla, hogy esténként, kikapcsolódásul, detektívregényeket olvas. A mama, “Éti néni”, filigrán, pipiskedő teremtés volt. Testvérét, a telivér, vaskos Piroskát mélységesen megvetette. Az apa, erdélyi származású, szerény és halkszavú mérnök. Isten tudja, hogyan keveredett ebbe a családba, ahol a “józan paraszti ész” szinte bűnnek számított. Nos, ebből a környezetből érkezett Laci. Alkatában leginkább az anyjára hasonlított. O sem robosztus, kemény férfi, inkább érzékeny, finom intellektüel volt, aki egy “normális” világban ragyogó ügyvédi pályát futhatott volna be. De akkoriban (1948-52) ilyesmire gondolni sem lehetett, s legföljebb a kényszerűen választott földtan-szakon ragadt rá - jó svádája következtében - a “jogász” jelző. Hullámos haj, élénk tekintet, kissé szertartásos mozdulatok. Hosszú szipkából szívta a cigarettát, és jellemző volt rá a rozsdavörös lemberdzsek (a ruhákat annak idején nem nagyon váltogatták. Egy-egy kabát, szoknya mintha összenőtt volna a viselőjével). * Az Eötvös Loránd Tudományegyetem geológia szakán, ahová “osztályidegen” létemre Vadász Elemér ajánlásával jutottam be, eleinte magányosan tengtem-lengtem. Nagy öröm volt, midőn felfedeztem Jamniczky Kázmért, akit hónapokig “egyetlen kollégámnak” hittem. Bizonyos órákra a földrajzosokkal s más természettudományok művelőivel együtt jártunk. Wiesinger Marci állattani gyakorlatán (békaboncolás volt éppen) közölte velem valaki a sötét, pusztán mikroszkóplámpákkal megvilágított teremben:- Itt van még egy geológus hallgató. Imreh László volt. * Tekintettel arra, hogy szomszédos házban laktunk (én a Böszörményi út 17/b-ben), jövet-menet összebotlottunk, később pedig már szándékosan adtunk randevút egymásnak. Tántorgás a 75-ös villamos nyitott perronján, szerény ebédek a belvárosban (mindig azt kerestük, “mi a legkia- dósabb, legolcsóbb, vagy “véletlenül” beállítottunk az egyetem közelében lakó rokonaim valamelyikéhez, Bözsi nénihez, Manci nénihez...), kávé és végtelen eszmecserék a Kossuth Lajos utcai Gourmand kávéházban. Együtt mentünk úszni reggelenként a Gellértbe (reggel 6- kor ott voltunk) s táncolni esténként a Pipacsba, Annába... Tulajdonképpen kialakulhatott volna köztünk egy szerelem is, de egyrészt Laci nem volt az “esetem” (a nagyon férfias férfiak vonzottak), másrészt pedig olyan közel kerültünk lelkileg-szellemileg egymáshoz, hogy egy szexuális kapcsolat “vérfertőzésnek” tűnt volna. Pedig Laci időről időre megkérte a kezemet, s fanyar humorral ismételgette, hogy “már egy szekérre való kosara van”. Néha azonban komolyra fordította a szót:- Ha nem házasodunk össze, el fogunk szakadni egymástól! - ami sajnos próféciának bizonyult. Akkor nekem már volt vőlegényem (a szintén geológus Dedinszky János), de Laci is talált magának hirtelenében egy menyasszonyt. Tapasztalatlanságunkban nem vettük észre, hogy mindkét “szerelmet” a köztünk lévő, egzisztenciális barátság egyensúlyozza, kerekíti ki. Midőn távol sodródtunk egymástól (én a göcseji olajfúrásokhoz), döbbentünk csak rá erre, ami később mindkettőnk válásában szerepet játszott. * 1956 novemberében - megmagyarázhatatlan módon! -, külön-külön szöktünk nyugatra, de Párizsban megint összejöttünk. Kutató geológusként én a SPAEF nevű francia vállalat alkalmazásában Gabonba, Ő pedig ércgeológusként Nigerbe készült. Mivel afrikai beutazási engedélyünkre sokáig kellett várakoznunk, hónapokat töltöttünk együtt, a Szent Atyák utcájában lévő Hotel de f Académie nevű kis, romantikus szállodában, de ennek nem volt semmiféle fizikai vonatkozása. Bekóboroltuk a francia fővárost, kirándultunk a környékre, színházakba, vacsorákra jártunk, mert mindkettőknek (a vállalat már utalta fizetésünket a bankba) számolatlanul volt pénzünk. Aztán megint az elszakadás, a búcsú! Midőn Gabonból visszajöttem, csak futólag találkoztunk, mert O éppen akkor indult Madagaszkár szigetére, s csak második házasságkötésem után, Oloron St Marie-ban látogatott meg ismét - utoljára. Noha már Ágnes lányomat vártam, bejártuk együtt a Pi- reneusok vidékét (sok foto tanúskodik erről), de Laci nem volt megelégedve a lelkiállapotommal:- Olyan vagy, mint egy óra, mely kívülről szép, tökéletes, csupán nem jár, mert eltörött a rugója.
