Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-07-01 / 7-8. szám
2005. júl.- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 21 A tárogató halála A tanító megkérdezte az osztályt a falusi iskolában, ahová én is jártam, hogy ki szeretne zenét tanulni. És hogy milyen hangszeren. Csak a kis Zséli Miska, a telepen lakó fiú nyújtotta fel a kezét, hogy ő nagyon szertne tanulni, és a hegedűt választaná. Merthogy a nagybátyja, Imre bácsi is szépen tud hegedülni. Sajnos nem tanulhatott, mert nem tudott számára a családja hegedűt biztosítani. Szegények voltak nagyon. A tanító vigasztalta. „Nem baj, majd megtanulsz szájharmonikázni!” Ezen nevetett az osztály, csak Miska szomorodott el. Egy osztályba járt velünk a kántor egyik fia is, aki azzal kérkedett, hogy ő otthon mindennap egy órát zongorázik. A nagymamája tanítja, saját zongorájuk van, bécsi gyártmányú. Irigyeltük. Én különösen, mert már akkor imádtam a zongoramuzsikát. Megfogadtam, ha egyszer gyerekem lesz, én is veszek majd, hogy megtanuljon rajta játszani, és csodálatos dallamain a felhők fölé repüljön. Oda is szállt. Az én falum nem volt mulatós kedvű, de azért volt egy fél tucat zenekara. A Bácskában nagyon népszerű tambu- rások mellett megélt két fúvósbanda is. Ha valaki zenét akart tanulni, az elsősorban tamburára gondolt. Sok családban volt ilyen pengetős hangszer, a távoli tanyán élők zenekarokat is alakítottak, és nagyobb összejöveteleken muzsikáltak. Névnapokon, születésnapokon. Apámnak is volt egy tamburája, esténként azt pengette a dívány szélére kuporogva. Én is próbálkoztam elsajátítani, de sikertelenül. Pedig vonzott a zene, álmomban néha nagy zenekarokat vezényeltem, amelyekben harsonák és dobok is voltak. Trombiták jajongtak, kürtök ri- valtak segítségért kiálltva. És mélyhegedűk brummogtak, akár a tenger hullámai valahol nagyon messze. E mélyhegedű zokogni is tud, elcsukló kétségbeeséssel. Szerelemmel és haraggal, akár a fuldokló hörgése. A mélyhegedű maga az élet! Amikor a közeli városkában középiskolába kerültem megismerkedtem a gajdával is. Jajgatása a szívnek, szerb népi hangszer, de nem az én ősi bánatomat sírja: szláv ke- sergés, amit nem értek. De hagyományként tisztelek. A gajdások akkoriban gimnáziumról gimnáziumra járva mutatták be ezt a szerb népi zenét. A siratókat és az ujjon- gókat. Életem emlékezetes, szép muzsikájával azonban már a gimnázium után találkoztam. A temerini éjszakában. A nyári illatoktól fűszeres éjszakában. Egyszerű a történet. Balázs Pista napszámos telepi lakásának padlásán kutatva rátalált egy régi tárogatóra. Ad- dig-addig próbálkozott, amig megtanulta fújni: játszott rajta. És azt szerette volna, ha ezt mások is megcsodálják. Ezért a langyos nyári estéken kiült az udvarra, és keservesen fújta, fújta: Krasznahorka büszke vára... Valami leírhatatlanul csodálatos vólt, igazi élmény, egy régmúltról éneklő tárogató Magyar muzsika, halvány fény a kisebbségi élet keserves éjszakájába. Akkor hallottam először Krasznaliorkáról, a magyar múltról, amiről soha nem tanítottak a szerb gimnáziumban. Amit nem pótolhattak a gajdások sem. Meg a szerb történelem órák. Voltak olyan pillanatai a kisebbségi életnek, amikor összeszorított foggal az ilyen nyári éjszakákon elhangzott tárogató szóba kellett kapaszkodnom, hogy erős maradjak — s magyar, aki bizakodik a jövőben. Láthatatlan, hatalmas ívként hajlott fölém a tárogatószó. Tragikus vége lett. A tárogató egy idő múlva elnémult. De egy este, 1944- ben, egy őszi este ismét megszólalt. Balázs Pista kiült a gang lépcsőjére, és elsiratta az unokáját, akit a szerb partizánok megöltek. Azokban a napokban több mint negyvenezer ártatlan magyart vágeztek ki a partizánok a Vajdaságban. Szállt a kesergő dal. Sírt az éjszaka. De másnap két partizán kopogtatott be Balázs Pista házának kapuján. A hangszert keresték. Merthogy az is magyar. Megtalálták, és összetörték, majd tűzre dobták. Elégett. Azóta én az áldozatok között ezt az öreg, régi hangszert is gyászolom és megsíratom. Illés Sándor „ Valahol Oroszországban... ” Sok-sok rossz háborús emlék között van egy szép emlékem is, s ez a tárogatóhoz kapcsolódik. 1942 nyarán, kora őszén, esténként fel-fel sírt egy tárogató valahol a Donkanyarban. Szinte minden este elsőként a Krasznahorka büszke vára csendült fel, majd sorban következtek az akkori sláger dalok: Valahol Oroszországban..., Csak még egyszer tudnék hazamenni..., Egy kis kiváncsi Rata..., Jóska lelkem én édes vitézem... stb. (Most utólag úgy érzem, hogy ez utóbbi dal nekem is szólt egy kicsit: én is Jóska vagyok, és /nem dicsekvésként, de tényként/ egy tűzkereszttel tértem haza, hála Istennek épségben, a Dontól.) Hogy ki volt az a tárogatós, pontosan soha nem tudtuk meg. Szóbeszéd szerint egy karpaszományos őrmester, civilben zenész, Pesten egy zenekar tagja. És egy este, hiába vártuk, nem csendült fel a tárogató hangja. Egyesek szerint a beköszöntött hideg őszi esték miatt, mások tud- nivélték, hogy elvezényelték hátrább egy parancsnokságra. (A szerk.) Egy lelőtt „kiváncsi Rata ” Osztrogorszk mellett, már nem kíváncsiskodik. (Szerkesztőnk felvétele)
