Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-07-01 / 7-8. szám
14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2005. júl.- aug. e Saáry Éva: HÍRÜNK A VILÁGBAN Több év leforgása után véletlenül ismét kezembe került Benedek Istvánnak, a közismert orvosírónak és kul- turtörténésznek "Magyar fa sorsa" című, 1971-ben megjelent tanulmánya, amelyben azon kesereg, hogy irodalmunk legjobb alkotásai sem tudnak tért hódítani nyugaton, beférkőzni a nyugati országok "irodalmi köztudatába". Hosz- szas latolgatás (és eszmecserék sorozata) után arra a következtetésre jut, azért nem, mivel "a magyarokat nem szeretik". Tetszetős tétel és főként igen kategorikus. Érdemes vele újra egyszer hosszabban foglalkozni, hiszen valami olyan ez, mint az anekdótabeli diák mosakodása, aki haza- menve a kedves mamához, azzal mentegeti bukását, hogy "a tanítónéni pikkel rá". De vizsgáljuk meg közelebbről az állítást. (Az ilyen pofonegyszerű "igazságok" mindig ellenkezést váltanak ki belőlem. A világ dolgai -érzelmek, gondolatok, siker!- mindig bonyolultak és vitathatók). Igaz-e valóban, hogy nem szeretnek bennünket?? Pont bennünket! Ha körülnézek itt Svájcban, a kétségtelenül meglévő ellenszenv az idegenekkel szemben elsősorban a színesek valamint a mindent fölvásárolni akaró (tudó) németek és az olasz vendégmunkások ellen irányul. A magyarokról még a berni idegenrendőrségnek is jó a véleménye, mert aránylag gyorsan beilleszkedtek s szorgalmuk, tehetségük folytán kilencven százalékuk hasznos polgárrá vált. Ami pedig a helvét átlagembert illeti, ha "haragszik" a magyarokra, az inkább irigység. Egyszer valaki például azzal támadt ránk: "Maguknál mindenki mérnök és professzor!" (A svájci egyetemek tanárainak 20 százaléka magyar!) A franciák esetében még sokkal egyszerűbb a helyzet: ők menthetetlen nyárspolgárok ("szürkék", ahogy honfitársaink becézik őket, sznobok és soviniszták voltak, vannak és lesznek, akik számára kivétel nélkül minden idegen "sale étranger"). A németek? Újra nyiladozik bennük "felsőbbrendűségük" érzése, s nemcsak a magyarokkal (akik, valljuk be, a második világháború alatt valóban "kelletlen szövetségesek" voltak), hanem már a "Volksdeutsch"-okkal, a mi egykori svábjainkkal is foghegyről beszélnek. Egyébként, alig hinném, hogy valamelyik keleti nációt jobban kedvelnék nálunk. De sorolhatnám vég nélkül a nyugati országokat! Mindenütt többé-kevésbé hasonló a helyzet (néhol, például az olaszoknál, irányunkban inkább kedvező érzelmi beállítottságot találunk). Ami pedig Amerikát és a többi kontinenseket illeti, tudják egyáltalán, hogy kik és hol élnek, a magyarok?? Számukra Európa létezik csak, amelyben mindenféle kis népek nyüzsögnek - bosszantó, apró problémáikkal állandó nyugtalanságot és zavart okozva. Az amerikaiak földrajzi (irodalmi) tájékozottságára hadd álljon itt két nem-magyar példa. Oriana Faliad, a lúres olasz riporternő írja le "Ha meghal a nap" című könyvében beszélgetését az űrkutatási központ, a NASA igazgatójával. Mikor Fallaci csodálkozva megjegyezte, hogy a rakéták kilövési helye megegyezik azzal a földrajzi ponttal, amit Verne Gyula előre megálmodott, a nagyhatalmú ember hűvösen : megkérdezte: "Ki az a Verne Gyula? Rokona magának?" - A másik példa sem szívderítőbb. A CIA főnökéhez befutott egy franciaországi helyzetjelentés, amelyben kulturális kérdésekről esett szó. Többek közt a híres író, Sartre neve is szerepelt. Az igazgató átnézve a szöveget, pirossal aláhúz- I ta Sartre nevét: "Nézzenek utána, ki ez az ember!" De kanyarodjunk vissza Nyugat-Európához! Mie- ; lőtt fölállítanánk a "nem szeretés" nagyon is kényelmes tételét, érdekes lenne egy statisztikát csinálni, hány cseh, lengyel, román vagy bulgár neve ment át az "irodalmi köz- I tudatba"? Néhányan (nem sokan) ismerik Sienkiewiczet, Tristan Tzarát, Ionescot, Kafkát, Haseket... Aztán?? Viszont láttam szép német és olasz Adv-kiadást. az "Ember i tragédiája" pedig itt, a luganói középiskolában, kötelező olvasmány. Mitöbb, az elemista olvasókönyvben legna- | gyobb meglepetésemre, felfedeztem Gárdonyi Géza egy versét, amely így kezdődik: "Feljött a hold a Tiszára/ Csend borult a fűre, fára/ Szeged alatt, a szigetnél/ All egy : ódon halászbárka". Akadnak sokan, akik a nyugati irodalomba kitűnően "beépültek": Hans Habe. Koestler Arthur. Horváth Ödön. Arnóthy Kriszta... (Ezt is fel kellene egyszer mérni, térképezni!) Mindent összevetve: nem optimális a helyzet. Akadna még sok kívánnivaló, de nemcsak a magyarok, hanem az összes közép-keleteurópai nép kultúrájának nyugati elismertetése dolgában! A föntiek alól egyedül az orosz irodalom kivétel, de az sem azért, mert Tolsztoj, Dosztojevszkij óriás, ha- i nem mivel ott van mögöttük egy hatalmas (veszedelmes!) ország, melyről egyszerűen lehetetlen tudomást nem venni. Ha Tolsztoj, teszem fel bulgár vagy albán lenne, nyilván a kutya sem ismerné. Tehát, nem hiszek túlságosan a tételben, hogy nagy (vagy közepes) alkotásainkat azért nem ismerik nyu- j gáton, mert "ellenszenvet éreznek" irántunk. Inkább az a : helyzet, hogy az irodalmi érdeklődés általános csökkenése mellett (!) közönyösek minden középeurópai nép szellemi 1 kincseivel szemben (lustaság, szüklátókörűség, befogadó- képesség illetve képtelenség kérdése), mi pedig nem vagyunk elég erőszakosak, ügyesek, nincs diplomáciai és üzleti érzékünk ahhoz, hogy áttörjük nemtörődömségük falait. Nem akarok azonban megállni Benedek István (és mások) tételének egyszerű tagadásánál. Második helyen elfogadom mint "munkahipotézist", hogy nem szeretik a magyarokat. - De miért?? Nézzük a fölsorakoztatott érveket:
