Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-06-01 / 6. szám
24 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2005 június LUKACS BÁCSI Mindennek megvan a maga helye az életben, hallottam ifjúkoromban az öregek véleményét. Az is előre elrendeltetik, hogy kiből mi válik. Az egyik emberből kocsmá- ros lesz egy falusi ivóban, a másikból mozdonyvezető, a harmadik piaci kofának alkalmas. De így van ez az ügyvédekkel, orvosokkal patikusokkal, és adóbeszedőkkel is. Alkalmas embert a megfelelő helyre. Ezekre az évszázados tapasztalatokra épült véleményekre akaratlanul is. Lukács bácsi jut eszembe. Minden nyár elején megjelent a faluban egy hátára szíjazott kis faládával, és érces hangján fújta messzehangzó nótáját: „Fazekat, kannát cinezni, foltozni!” Drótostót volt, csak törte a magyart. Szerette és várta őt a falu. Majdnem minden házba akadt munkája. Benyitott a kapukon, egyes kutyáknak a nevét is tudta: „Csiba, te, méregduda. Én vagyok a drótostót!” Erre a kutya a farkát csóválva elhallgatott, a háziasszony pedig behívta. Leült a konyhalépcsőre vagy a gang végébe, és várta derűsen mosolyogva, hogy kihordják neki a javításra még érdemes fazekakat, lábasokat, serpenyőket. Ügyesen és gyorsan dolgozott. Szállóigévé vált feledhetetlen mondása, hogy amikor a háziasszony azzal adta kezébe a javításra szánt edényt: „Lukács bácsi nézze csak folyik ez a lábas”, akkor azt válaszolta értő humorral: „Nem a lábas folyik Teca néni, hanem a víz!” Két hétig tartózkodott a faluban, aztán továbbállt. O volt az egész környék drótostótja Óbecsétől Újvidékig. Annyira kedvelték, hogy ebéddel is megkínálták a parasztházaknál, éjszakai szállást is kapott a pelyvásba, de elalhatott akár az istállóban is. Nálunk a szüle pártfogolta, érdeklődött a családja iránt is. Még talán mindig látható az a ceruzajelzés a hombár ajtaján, amit Lukács bácsi húzott oda: „Ekkora a klapcsi. Enyém gyerek, Janó...” mondta. És elmesélte, hogy egy nagy erdő szélen laknak, a falu végén, hogy patak is foly- dogál a réten, meg hogy van egy tarka tehénkéje. A felesége mindig puliszkával váija haza. Szereti a puliszkát, néha jut rá szalonnapörg is, de a legjobb mégis a bácskai töpörtös pogácsa. Úgy frissiben, ahogy kihúzzák a tepsit a kemencéből Tele is rakták az asszonyok a tarisznyáját, ami a faláda mellett csüngött a vállán. A szüle mindig lekanyarintott neki egy karé szalonnát is. De volt úgy, hogy meghívta ebédre, és csordultig merte a tányérját rántott levessel. A szüle tojást is habart a rántott levesbe és mindig belecsempészett egy darabka kolbászt. Csak az izéért... Minden évben visszavártuk, én olykor-olykor gondoltain is a családjára, elképzeltem a kis patakot, biztosan van rajta fahíd. És ott legelészik a partján Lukács bácsi tarka tehene. Hát a klapci? Milyen lehet a fia? Aztán egyszercsak azt vette észre a falu, hogy Lukács bácsi elmaradt. Helyette egy másik drótostót jelent meg, de azt már nem kedvelték az asszonyok, mert részeges volt. A sarki Pörge-féle kocsmában itta el az összeszedett garasokat. Meg is feledkeztem volna Lukács bácsiról, ha a véletlen nem hozza elém. Legénykoromban, nyári szünidő alatt sokat kerékpároztam, felkerestem a szomszéd falvakat is. így jutottam el egy ízben Szenttamásra. Vásár volt a faluban, nagy zsibongás. Betértem egy faluszéli kocsmába, mert megszomjaztam. Hát kit látok ott az ivóban: Lukács bácsi ült búsongva egy asztalnál. Mellételepedtem. „Megismer?” - kérdeztem. Zavartan tekintett rám. „Már régen járt mifelénk” - folytattam. Tiszta magyarsággal válaszolt. Kiderült, hogy nem Lukács a neve, nem szlovák, hanem magyar paraszt. Aldrótostót. Szerepet játszott. És mivel magyar ember nem lehet fazékjavító, tótnak álcázta magát. „Tudja, mindenre születni kell. Ha az ember mást csinál, akkor boldogtalan lesz. Ez a foglalkozás nem nekem rendeltetett. Most keresem a kiutat a zsákutcából ahová betértem. Vesztemre. Csak akkor lesz rend ezen a világon, ha mindenki megtalálja benne a neki megfelelő foglalkozást. Akkor visszanyeljük a szívünk nyugalmát is. Életünk értelmét...” Aztán sokáig nem találkoztam vele. Elköltözött Szenttamásról. Csak évek múltán hozta elém a sors. Egy kirakodó falusi vásáron. Egy nagy sátor alatt ült, török papucsokat árult, és piros fez volt a fején. Remélem, rátalált önmagára, és örökre ködbe veszett a rét, a legelő tarka tehénnel... Illés Sándor-Balatoni vigasságok. A keszthelyiek Balaton-feszti- ,vállal csalogatták városukba az üdülőkörzet vendégeit, Siófokon az idén is megrendezték a pünkösdi szezonnyitót, és átadták a város polgánnesterének a Balaton kulcsát. Zalakaroson az arborétumban tartottak pünkösdi vigasságot, Fonyódon pedig egy nemzetközi kórustalálkozóval nyitották meg az üdülési előszezont. Habár az idén minden eddiginél kevesebb pénz jut a legnagyobb hazai üdülő körzet kulturális rendezvényeire - lesz olyan balatoni település, amelynek támogatás Inján le kell mondania egy kilencéves, rangos zenei eseménysorozat folytatásáról -, a tóparti önkonnányzatok többsége már az előszezonban is gondoskodott a helyiek és a vendégek kulturális igényeinek kielégítéséről. A keszthelyi Kongresszusi Központ és Színházterem művészeti eseményei közül említést érdemel az Aurel vonósnégyes koncertje és a magyar Jazz Zenekarok parádéja, valamint a Művészet az utcán — Az utca művészete címú rendezvény. Siófok háromnapos szezonnyitója sajtófotó-kiállítással kezdődött, majd a városban született Kálmán Imrére emlékezve operettgálát tartottak a Dél-balatoni Kulturális Központban. Május 7-én Fonyódon nemzetközi kórustalálkozó volt. A tihanyi apátsági templomban május 15-én a Veszprémi Liszt Ferenc Kórus adott hangversenyt, május 21-én pedig a Magnificat Gyermekkar koncertezett a városban. Zalaszántón a felújított Kotsy-vizi malom kínált látnivalót, Balatonföldvár pedig a már négy évtizedes folklórfesztivált.
