Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-06-01 / 6. szám
14 Saáry Éva: FELSZBADÍ TÁS...? Hatvan éve történt Megállók a Böszörményi út 6. számú ház nagy, kerek, belső udvarán. Itt is, mint mindenütt, ahol a "régi rossz világban” gondozott virágágyak díszelegtek, keményre taposott buckák, gaz és szemét... A földszint 2-ben töltöttem gyermekkorom egy részét. Ma Ibusz-lakás. Mi lenne ha kivenném? Megkeresném azt a sarkot, ahol valamikor plafonig érő karácsonyfánk állott...és az őserdei méretűvé izmosodott fikus! Merre lehetett szürkebundájú, Mackó névre hallgató pulikutyánk éjszakai párnája? Mikor kigyulladt a ház, ott égett ő is. Bebújt rémületében a pince legfélreesőbb zugába s mi -a nagy pánikban, a puskatussal verekedő besszarábiai román katonák "hajde, haj- de" - kiáltásai közepette - megfeledkeztünk róla. Igaz, akkor már fullasztóvá sűrűsödött a füst... Mindenki csak saját magára gondolt. Rokonaimat elveszítettem. Kicsi voltam, majd agyontapostak... Behunyom a szemem: kéken szikrázó februári éjszaka...-Jaj, végre egy kis levegő! Az udvaron hólepelbe burkolt katonák futkosnak. Minduntalan felvillan a lövedékek vörös fényjele. Mégis összeverődünk mindnyájan. Csak Mackó hiányzik. Szegény kis Mackó! De nem érünk rá vele foglalkozni. Mögöttünk nagy robajjal szakad be a lépcsőház. (Az ellentámadásba lendülő németek dobtak gyújtóbombákat a pincébe). Közelünkben pucérra vetkőzött katona jajgat:- Testvérek, segítsetek! Egy akna elvitte a fél lábát, de valahogy mégis lenyúzta magáról az árulkodó német egyenruhát (budaörsi sváb a szerencsétlen). Nyolcvanéves nagyanyám fölbukik valamiben, és csúnyán összetöri az arcát. (Később ő ijesztgeti a zabráló, nőkre vadászó oroszokat. Megkékült pofacsontjaival, zilált ősz hajával...mint valanű kísértet. Talán ennek, a véletlen balesetnek köszönhető, hogy sértetlenül megúszom. A katonák babonásak!) A szomszéd ház pincéjében kelletlenül fogadnak bennünket. Nekik sincs helyük, nekik sincs ennivalójuk. Végtelen időkig üldögélünk ismeretlen, sötét odúkban - gyakran a ruszki katonák elhányt ruhái között. (Aztán nyúlós, sárga rühkenőcsért állunk sorba naponta a szomszédos helyőrségi kórházban...) Az éhség nem fáj. Az idő múlásával tudomást sem veszünk róla. Nappal van vagy éjszaka? Minden összefolyik. Az éhség nem fáj, csak a látását veszíti el tőle az ember. Különösen szürkületben nehéz megkülönböztetni a tárgyakat (farkasvakság). Harmadik-negyedik nap már hiába teszik elém az oroszoktól koldult, zsírcsimbókokkal teli gerslit. Nincs étvágyam. Erőszakkal nyelek le minden falatot. Igaz, közben találunk egy eldobott ünnepi mézeskalácsot. 2005 június Tele üvegszilánkkal... De a szilánkokat utóvégre ki lehet köpködni! Csak a nők ne sikongatnának! "Krumplípucolásra" hívják, aztán leteperik őket a hóba...Ki tudja, hogyan került a pincébe az az öblös fotel, amely alatt hosszú órákat kuporgok? Mikor kieresztenek alóla, úgy el vannak zsibbadva a lábaim, hogy nem tudok talpra állni. Óriási lánggal ég az egész háztömb. Hetekig parázslik, izzik! Nem lehet semmit sem kimentem a lakásból. Talán egy hónap is eltelik, mire lemerészkedünk -az itt-ott még mindig fanyar füstöt okádó- pincébe. Szomorúan turkálunk a langyos hamuban. Néha kezünkbe akad gondosan ládába csomagolt étkészletünkből egy koromfekete virágokkal díszített tányér darabkája... Az ólomkristályok alaktalan üvegtömbökké olvadtak. (Soha többé nem fogok igazán értékelni tudni semmit, ami "anyag". Tizennégy évesen végzetes ez a lecke: életre szóló!) Az orosz katonákat elhantolják, de a németek napokig kint hevernek. Csak a csizmájukat lopják le. Lábuk ijesztően fehér. Az egész környéken édeskés hullaszag terjeng... Szétlőtt, féloldalra billent teherautó áll a házunk előtt. Nem tudom megállni, hogy bele ne nézzek. A kormánykeréknél -mintha csak aludna- szürke egyenruhás hulla. Fiatal, húszvalahány éves lehet. Hirtelenszöke haja csapzottan tapad homlokára. Kíváncsian nyitom ki a kesztyűtartót. Gót- betűs, gazdagon illusztrált könyv bukik ki belőle. Jos. Dahlmann S.J.: Indische Fahrten. Freiburg im Breisgau, Her- dersche Verlagshandlung, 1908. Ex Libris Alessandri (?) Giesswein. A 85-ik oldalon jelzés. Nyilván a harcok szüneteiben olvasgatta. Egyetemi, főiskolai hallgató lehetett. Műtörténész? Festőnövendék? Földrajz szakos? (Annyi eszem és tapasztalatom persze nincsen, hogy megkeressem a fiú iratait. Azóta is bánt. Legalább a szüleit értesíthettem volna...) A könyv első kötete (mert ez a második!) valahol létezik most is - reménytelenül, árván. Óvatosan, falhoz lapulva közlekedünk. Részeg kozákok táncoltatják lovaikat az orrunk előtt. Prémsapkájukat ferdén a fejük búbjára taszítva, énekelnek és káromkodnak. Az állat fölágaskodik, majd egyszerre őrült vágtába kezd... Magokat söprűnk össze a földről egy elhagyott lakásban. Ehetőek?? Mindenesetre lábosba kerülnek. Keserű ízük van. Várjuk, megérjük-e a másnapot? Megérjük. (Állítólag szójabab volt). Megpróbáljuk rendbe tenni Anyu kiégett fényképészüzletét. Összeszedjük az üszkös fadarabokat, takarítjuk a szemetet, az emberi ürüléket...Az új lakásba föl lehet ugyan már menni, de nincs fűtés és dermesztőén süvít a szél. Papundek- livel kell beragasztani az ablakokat. Egy alkalommal beront egy orosz tiszt. Mint mondja (ennyit megértünk) "titkos leadót" keres. Valószínűbb azonban, hogy zabráhii akar - csak éppen nincs mit. Dühösen beleereszt egy sorozatot a fejünk fölött még aránylag épen lebegő csillárba... *- Keres valakit? - vág mellbe egy rekedt hang: a házmes- teméé. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG
