Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-07-01 / 7-8. szám
2004. júi- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 AZ ÖRÖKSÉG A közpkori uralkodók, amikor kiadtak egy-egy rendeletet, előbb felsorolták jelzőiket. Szent István sógora például így mutatkozott be oklevelein: „a legdicsőbb és legyőzhetetlen II. Henrik német császár”. Nyilván az volt a célja, hogy így értékeljék őt. Sőt nemcsak őt személy szerint, hanem népét is. Ezek a jelzők tehát egyfajta identitást fogalmaztak meg: önmagunkat is így tekintsük, s aki idegen ránk gondol, az is úgy vélekedjen rólunk, hogy a „legdicsőbbek és legyőzhetetlenek” vagyunk. Ezen szokás ismeretében igen elgondolkodtató, hogy Szent István (akinek európai léptekkel mérve is jelentős birodalma volt, s egész élete állandó hadviselésben telt el a belső lázadások és a külső betörések miatt, és egyetlen csatát sem veszitett el) nem a szokásos jelzőket, az erő és a rettenthetetlenség formuláit íratta okleveleire. Ő így mutatkozott be rendeletéin: a magyarok jámbor és kegyes királya. Ezek szerint ő jámbor és kegyes akart lenni, ilyennek akart látszódni. S azt akarta, hogy népének tagjai. a magyarok is a jámborságra és a kegyességre törekedjenek, mint olyan értékekre, melyek meghatározzák arculatukat a népek családjában. Érdemes e két, manapság igen ritkán használt és ódonnak vélt jelző eredeti tartalmát megvizsgálni. A .jámborságot” így fejti ki A keresztény szellemiség lexikona: „Olyan erény, amelyhez hozzátartozik az eleven vallásgyakorlat, a napi imádság, a lelkiismeretvizsgálat, a felebaráti szeretet, az egyházias lelkűiét gyakorlása éppúgy, mint a lelkivezető iránti nyíltság. A jámbor ismeri az Isten és a felebarát iránti szeretet egységét, összeköti az erényt és az ügyességet, az Isten tiszteletéért végzett fáradozást az emberi méltóságért és békéért folytatott harccal”. A „kegyes” szót pedig ekképpen magyarázza a Magyar értelmező szótár: „kegyet osztogató, nagylelkű, szíves, kedves, kegyelmes, irgalmas”. Megállapíthatjuk, hogy mindkét szó nemcsak hogy vállalható a XXI. század elején, hanem kifejezetten irányt mutató. Egyik a vallásgyakorlatra teszi a hangsúlyt, a másik pedig az embertárs iránti nemeslelküségre. Mindkettőben benne van az önmagunkhoz való szigorúság és következetesség, de a felebarát felé megnyilatkozó megbocsátás és könyörület is. A jámbor és kegyes ember így egyszerre a folytonos önnevelés, lelki edzés és erőgyűjtés bajnoka, s ugyanakkor az erejét a többiek javára szolgálattá kovácsoló, másokon segíteni tudó, létével utat mutató, a közösség számára fontos értékeket birtokló létező. Jlyen akart lenni Szent István. Ilyennek akarta látni és láttatni magyar népét: jámbornak és kegyesnek. Tudta, hogy személyes és mélyen elkötelezett vallásossága a krisztusi hitre, a péteri sziklaalapra és a Mária iránti különleges tiszteletre építkezvén nemzetét is a nélkülözhetetlen értékekkel ruházza fel. Ezért írta fiához, Imre herceghez szóló Intelmeiben a zárófejezet gondolatai közé, mintegy az eddigi kulcsszavainkat kifejtve a következőket. „Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Ennek okából kérlek, megparancsolom, hogy légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz. Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos és mértékletes: Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes és szemérmes. Mindez alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Amen.” E néhány mondat azt jelzi, hogy valami nagyon fontosra jött rá Szent István király: arra, hogy az igazi (földi és vallásos értelembe levő) dicsőséget és legyőzhetetlenséget éppen a jámborság és a kegyesség értékvilágába belenö- véssel lehet kiküzdeni és kiérdemelni. Ezen felismerés a mindenkori magyarság Szent István-öröksége. Tarjányi Zoltán Ki koronázta meg Szent István királyt? Már csak a vázlatos feljegyzésekre támaszkodhattam, amikor a kérdést az esztergomi Melocco-szoborral kapcsolatban újra fölvetettem - magamnak. Szerettem volna hosszabban beszélgetni erről is Györfly Györggyel István királyunk kiemelkedő ismerőjével, a tudóssal, de már nem futotta földi idejéből. Addig jutottunk, ameddig a könyvében is, azonban nem haszontalan, ha a cetlik s a könyvlapok (István király és műve) alapján egy rövid történelmi tudósítást adunk, amelynek a tudós is örülhet odaát, immár szembesülve az igazsággal. Hát persze, Asztrikot tartották koronázó érseknek - sokáig, mondta Györfly György, de nézzük először az időpontot: krónikákban, évkönyvekben hol 1000, hol 1001 szerepel - évszámként. A pécsi püspöki alapítólevél dátuma szerint István 1009. augusztus 23-án, uralkodásának kilencedik évét élte, így a koronázása 1000. augusztus 23 és 1001 augusztus 22. között történt. A pontosítás kedvéért: a XI-XII. században király lajstromot vezettek, s ez feltüntette a magyar uralkodók uralkodási évének, hónapjának, napjának összegét. Utólag ezt - nem mindig sikeresen - évszámokkal kombinálták, és bevezették a zágrábi, váradi rövid krónikába. Eszerint a koronázás napja és a király elhalálozásának ideje közt hét hónap és tizennégy nap telt el, így az iménti számítással élve a koronázás az új évezred első napjára, tehát 1001. január elsejére tehető. Ezt „támogatja” az az adat, amely szerint III. Ottó (II. Szilveszter pápa nevelője) körülbelül 1000. augusztus 14-től 1001. február 15-ig Rómában tartózkodott. Csak megjegyzem: Szent István megkoronázásának 1001. január 1-ére valló tétele alaigha független a világ- vége-várástól, amellyel televolt az akkori Európa. Ami a koronázó érseket illeti: István még Anasztáz (Asztrik) apát Magyarországra jövetele előtt követséget és
