Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-04-01 / 4. szám
14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2003. április rókát építettek az utcák sarkán, mint hajdan az úmapi körmeneteknél, ezzel is bizonyítva, hogy a kommunista tanok Magyarországon (és mindenütt) az államvallás szerepét akarták betölteni. Csakhogy ezek az "oltárok" nem a tisztaság, az égi erény fehér és halványkék színeiben pompáztak. Vörösök lobogása vette őket körül, s középen nem az Úr, hanem Sztálin ("a népek atyja"!) képe előtt égett az örökmécses. A gyárakban, hivatalokban "vörös sarkot" kellett csinálni a lépcsőfordulóknál, a kultúrtermekben, úgyhogy akármerre fordult az ember, "Józsi bácsi" képével találta magát szemben. Mellette gyakran "legjobb magyar tanítványának", a kopaszfejű gnómnak, Rákosi Mátyásnak arcmása, aki előszeretettel fényképeztette magát bárányfelhős nyári ég alatt, érő kalászok társaságában. "Hej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják, És az van rája írva: éljen a szabadság!" "Egy a jelszónk a béke, Harcba boldog jövőért megyünk, Egy nagy cél érdekében Tör előre ifjú seregünk." "Szép gyermekem, jöjj ki a rétre, hol traktorok hangja zenél. Nézd új csillag fut fel az égre, és hírt hoz a hajnali szél." "Szabadságról", "békéről" kellett énekelni egy olyan országban, melynek fiai százezrével pusztultak el távoli, szibériai barakkokban (ha ugyan volt barakk s nem az elalvó tűz hamujába kellett beásniuk magukat éjszakára, mint ahogyan Gábor Áron leírja!), hazai internálótáborokban, sebtében ácsolt akasztófákon. Egy olyan országban, melyet Padányi Viktorral szólva: "lefejeztek"! Egyetlen vesztes országban sem produkáltak annyi "háborús bűnöst", mint nálunk! (Láttam egy 45-ös újságcímlapot, ahol 25 ezerről esik szó!) "Útban álltunk, nagyobb erők néztek rajtunk át farkasszemet. Muszáj volt harcolni és reménytelen." - írja egy 39-es (!) tanulmányában Babits Mihály, majd így folytatja: "Mi magunk jóformán tehetetlenek voltunk, szinte csak szemlélői saját életünknek." * 1956-nak nem voltak dalai. Legalábbis, nem tudok róla, hogy lettek volna. Az események túl gyorsan követték egymást, nem jutott idő énekelni. A hátteret eg}' konok refrénű vers adta: "Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben nemcsak a börtönökben..." és Zrínyi szózata: "...miért kelljen elvesznünk, avagy kétségbe esnünk, míg csontjainkban velő, ereinkben vér, míg Isten menyországában bizodalmunk lehet, míg karunkban kopját, markunkban szablyát szoríthatunk. Ne bántsd a magyart!" S hozzá az antik tragédia bömbölő kórusa, az "utca" mindent összegező jelszava: "Ruszkik haza! Ruszkik haza!" * De sajnos, a "ruszkik" akkor nem mentek haza, hanem visszajöttek, s az országra először a véres megtorlás, majd az aránylagos gazdasági jólét ("gulyáskommunizmus") időszaka következett, melyben az uralmat nem annyira a szloganok, mint a viccek vették át... Nekünk, az 5 világrészre szétszóródott magyarságnak pedig már nem voltak "szállóigéink", sem önkéntes, sem muszáj-jelszavaink. Legfeljebb, egy-egy vers röppent fel az idegen tájakról hébe-hóba: "Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt... Lehet! Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körömmel kapál; Már saijad a vadkaktusz is, mely elfodi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek." jajdult Márai. S valahonnan, a messzi Ausztráliából, már a másodgenerációsok nevében, felelt rá Ruttkay Arnold: "Soha nem láttam a hazát, mely nektek mindent jelentett egykor, bánatot, ifjúságot, derűt... Az én magyarságom nem az mint a tiétek, az én magyarságom fájóbb, keserűbb..." "ékezettelenül, vagy akcentussal,-néha talán úgy, hogy nem is értetek meg minket- de mi magyarok maradunk" * Mi jöhet még ezután? Milyen jelszó, milyen szívszaggató kiáltás - kint és bent!? Egymásra talál-e egy napon, és összefog-e a szétszakadt, szétszóródott magyarság, hogy közös erővel építsen új hazát?? Lám, mikor elkezdtem, humorosnak szántam ezt az írást, aztán anélkül, hogy akartam volna, egyre komolyabb, egyre komorabb lett a kép, s végül egy hatalmas kérdőjel rajzolódott ki a horizonton... "Dicsekvésből, önteltségből nem élünk meg, ezek erejéből nem maradhatunk fenn." Teleki Pál
