Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-12-01 / 12. szám
2033 Karácsony AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 KARÁCSONYESTE Puhán szállingózik a hó, fehérbe öltöztek a mezők, a háztetők, vaskos jégcsapok lógnak az ereszekről, és fehér kötött sapkája van annak a fekete hajú kislánynak is, aki piros vödröcskéjében napraforgót visz a kertben álló madáretetőhöz. Jól megpupozta a vödröt, sokat akar adni, hiszen karácsony van. A cinegék már az ágakon ülve várják, csillogó fekete szemeikkel figyelik a mély hóban caplató kislány minden mozdulatát. Amikor pedig látják, hogy az etetőbe önti a napraforgót, még közelebb röppennek, egy merész kis kék cinege pedig már a kislány feje felett lebegve váija, hogy elsőként jusson hozzá a finom csemegéhez. J\ A kert közepén álló fenyőfa ágain reggel óta szalonna bőrkék és vékony zsinórra kötött fél diók lógnak, mindegyiken egy-egy cinege hintázik. Kicsit feljebb süvöltő ül, begye és melle piros, akár a kis homokozóvödör Katika kezében. A kislány felnéz a piros madárra, nevet, aztán megdörzsöli a fülét, és az üres vödörrel visszaszalad a konyhába. A cinegék jönnek-mennek, szorgalmasan hordják a napraforgót. Egy ágra ülnek vele, lábaikkal ügyesen leszorítják, majd hegyes csőrükkel csipdesik ki ízletes belsejét. Az olajos magvak kellemesen fűtik, melegítik őket a hosszú és dermesztőén hideg decemberi éjszakákon. Lejjebb röppen a süvöltő is, kicsit vár, gondolkozik, aztán az etetőre száll, és vaskos fekete csőrével szaporán morzsolgatja egyik napraforgószemet a másik után. Varjak szállnak odafent, a piros madár felpillant hozzájuk, aztán tovább falatozik. Egyre sűrűbben hull a hó, a komor szürke fellegek mögött a láthatatlan nap lasan búcsúzni készül. Gyorsan közeleg a december végi korai este. Az etetőnél már csak néhány cinege hordja a napraforgót, lámpák gyúlnak az ablakok mögött. Később kertkapuk nyílnak és csukódnak, csizmás férfiak, fejkendős asszonyok sietnek a dombon álló kis templom felé, ahol izgatott gyerekszereplőkkel újra megismétlődik a kétezer éves csoda. Később már sötét a templom, csak az örökmécses apró lángja vibrál odabent. A behavazott hegyes torony némán őrködik a falu felett. Az emberek fázósan sietnek hazafelé, újra nyílnak és csukódnak a kertkapuk, aztán az ünnepelőtti csend puhán ráborul a világra. Az ablakok mögött sorra hunynak ki a lámpák, helyettük gyertyák és tarka csillagszórók reszkető fénye verődik az udvarra.. Rég elpihentek a cinegék, a sűrű fenyőágak védelmében békésen alszik a süvöltő, csak a fehér pihék hillanak táncolva, némán, megállíthatatlanul. Valahol a faluszélen kuty a kezd ugatni, egy másik nyomban válaszol rá. Bagoly suhan nesztelen szárnyakkal a csendes kertek felett, és az elárvult etető mellett álló almafa kopasz ágára telepszik. Onnan, ahol ül, az ablakon át a szobába lát. A család a gyertyafényes, csillogó kis fenyőfa körül térdel. Imára kulcsolódnak a kezek, és a Menyből az angyal elmosódó dallamai szűrődnek ki a havas udvarra. (Ú.E.) Schmidt Egon AKIKET SZERETEK Túl vagyok én már minden viharon, Sorsomat élem, nem álmodozom, Nem zavarják intrikák lelkemet, Csak azok kötik le figyelmemet, akiket szeretek. Rozsda ette régi emlékeket, Mint haszontalant, szélnek eresztek, Nem őrzök semmit, nem dédelgetek, Mert Ti töltitek be életemet, akiket szeretek Napjaim éltető célja vagytok, Éjszakáimban hallom hangotok, Távolság nincs köztem és köztetek, A lélek szárnyán vagyok veletek, akiket szeretek. Felettünk háborús szelek járnak, Tán ránk is iszonyú napok várnak? Rajtam erőt csak a halál vehet, Ki elszakítson tőlem titeket, akiket szeretek Sárközyné Németh Piroska
