Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-12-01 / 12. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2003 Karácsony Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel: ki tudja mire használja a többit? Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja mennyi. Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze, miért nincs a hírlapokban semmi érdekes, miért nincs e nagy szobákban elég levegő, miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom, amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének. Eleinte nem akart rá ügyelni, hitte, hogy majd vége szakad, hanem amikor már tizedszer is újrakezdték, nem állhatta tovább a dolgot. Összemorzsolta kialudt szivarját, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására. Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájuk, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.-Kend János mester, a csizmadia, ugye? - kérdé tőle a dazdag úr.-Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?-Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek!-Van biz, nagyságos uram, kicsiny is nagy is. - Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.-Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend, János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekek közül, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti. János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra, nagy szó volt az! Egy gyermeket úrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?-Hogyne adná-Persze, hogy oda adja! Hiszen ez nagy szerencse.-No, válasszon kend közülük hamar egyet, aztán menjünk. - János mester hozzáfogott a választáshoz.-Ez Sándorka. No, ezt nem adom. Ez jól tanul: ebből papnak kell lenni: a másik: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak: a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el, a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda, a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez nem lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi, azután itt van a Palika. Ez volt anyjának legkedvesebbje, oh, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám: no ez a kettő meg nagyon kicsiny, mit csinálna velük a nagyságos úr? Úgy járt, hogy már a végére ért, mégsem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé: de csak akkor is az lett a vége, hogy ő bizony nem tudja, melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.-No, porontyok! Válasszatok magatok: melyiketek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? Szóljatok, no, álljon elő, aki akar! A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta: a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonként mind a háta mögé húzódtak? Ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodta bele, s bújt a nagy úr elől. Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjük, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.-Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket. A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő látja, hanem hát annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadja el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért. János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót “ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé. A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezerforintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot a zsebébe tette és elhallgatott. Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni. A nagyobb gyerekek mogorván kuporogtak le a székre, a kisebbeket csititgatva, hogy nem szabad énekelni, a nagy úr odafenn meghallja. Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.-Nem szabad énekelni. Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni, addig faragott, addig szabdalt, mig egyszer azon vette észre magát, hogy maga is elkezd dúdolni: “Krisztus urunknak áldott születésén...” Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustrával a tőkére, kirúgta maga alól a széket, kinyitotta a ládát, kivette az ezerforintost, s futott vele fel az emeletre a nagyságos úrhoz.-Nagyságos jó uram! instáloin alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyém, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik, mert az több ezer forintnál. Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgona- sip gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdték tiszta szívből újra: "Krisztus urunknak áldott születésén.. ” S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülnivalót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.
