Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-12-01 / 12. szám
2003 Karácsony AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG Jókai Mór: Melyiket a kilenc közül? Élt egyszer egy szegény csizmadia itt, ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen! sem tudott a mesterségéből meggazdagodni. Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszkodtak, hogy nem biiják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János mester mégis - mégis - nem tudott zöld ágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. - Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála: János mester igaz keresztény ember volt, s keresztény ember nem akassza fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is. Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hol egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.-Óh, én uram Istenem! - sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lön hat, lön hét, lön nyolc: mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljőve a kilencedik: az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum. János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon. - Hej, sok van azzal - mondva. Kettő, három már iskolába járt, egyet-kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni: emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyim keresni! Bizony, édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki! Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! Mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! Mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!-Óh, én uram és Istenem, de megáldottál engemet - sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s guritgatta hol egyiket, hol másikat, aki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az úr Istennek, még nincsen ok a panaszra, mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva, s inkább kilenc darb kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte, az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle. Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra, az már elvolt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át a helyűket senkinek: nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér. Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be, ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé fúttában minden utca szegleten látott aranyos ezüstös bárány- kákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik: meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle: János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? Micsoda? Mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá? Nem: majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.-No, gyrekek: egy, kettő, három, négy: mind itt vagytok, szólt hazaérkezve kilencfejű családja körébe. Tudjátok-e az, hogy ma van karácsony estéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien. A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették vele a házat.-Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagy szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám: erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak! Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába: majd lehúzták ezért a szép énekért.-No, mint mondtam! Hajói viselitek magatokat! Aztán szépen sorba kell állni. így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább. Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.-Már most csendesség! Majd én elébb elénekelem, ti pedig majd aztán utánam. Azzal komoly, áhítatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik: “Krisztus urunknak áldott születésén... ” A nagyobb fiuk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindég félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végrf mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre, vékonyan és vékonyabban zenge- dezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük? Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben. Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten.
