Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-11-01 / 11. szám
2003 november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 Ceruzarajz Krúdy Gyuláról Fáy István: Késő ősszel, amikor a kopasz gallyak úgy zörögnek éjszakánként, mint az akasztott ember egymáshoz verődő lábszárcsontjai, az öreg emberek izgalommal várják másnap az újságot és az időprognózis után azonnal arra az oldalra lapoznak, ahol az előző napon elköltözőitek nevét találják. Ilyenkor mindig alaposan megnézik, hogy az elhunyt idősebb, vagy fiatalabb volt- e náluk. Az esős, ködös, nyirkos évszak sokszor kellemetlen meglepetéseket hoz, mert a kopott szervezet bajain sem imádság, sem lelkierő nem segít, egyedül az orvos, fia tud. így kerültem be én is nem olyan régen a helyi kórház „ intensive care unit”-jának egyszemélyes cellájába. Régi tapasztalat, hogy a kórházi gyötrődés után — ha a bajt meggyógyították is ' — az emberek testileg és lelkileg legyöngülten érkeznek haza. Ez csak úgy előzhető meg, ha valaki a nehezen múló percek és órák alatt nemcsak önmagával foglalkozik, hanem valamiféle lelki üdüléssel igyekszik agyonütni az állni látszó időt. Azt hiszem, hogy e kínos várakozás' egyedüli gyógyszere az olvasás. Arra kértem feleségemet, hogy Krúdy könyveinek valamelyikét hozza be nekem, mert ilyen állapotban Mikszáth és ő adják a leghatásosabb lelki vigaszt, így olvasgattam aztán öt napon át Szindbádot, a nagy író prózában megírt lírai remekét, mely elterelte figyelmemet a vállamra súlyosodó aggodalomról. A szerelmi álmoknak e csodás színekből szőtt könyvét, mint tapasztalatból tudom, csak olvasni lehet, de elolvasni soha, annyira gazdag és örökké új. Ez adta az inspirációt, hogy beszéljek írójáról nemcsak azért, mert soha, semmilyen irányban nem kötelezte el magát. Pedig, ha nem csal az értékítéletem, úgy a nagy európai kortársak közül Proust, Mauriac, Thomas Mann, Franz Kafka és Huxley, saját irodalmunkból pedig Móricz, Szabó Dezső, Kosztolányi és Márai életműve érte el az írásművészetnek azt a hófedte csúcsát, amit ő. Álljon hát itt az előttem örökké szent íróóriásunk emlékére gyarló vázlatom. Krúdy Gyula Nyíregyházán született 1878- ban, egy Nógrád megyei régi nemes családból. Ősei nemzedékkel előtte birtok- csere folytán kerültek Szabolcsba. Nagyapja, legidősebb Gyula 1848-as honvédkapitány, apja, idősebb Gyula ügyvéd, a város legelső virilistája, ő, a „legifjabb”, iskoláit a szatmárnémeti jezsuitáknál, a podo- lini piaristáknál és szülővárosában végzi. A millennium görögtüze 1896-ban Budapestre csábítja és ott iá marad egész életében. Nagyon kevés olyan korabeli lap van, amelynek nem dolgozott. Megunva a magányt, 1899-ben megnősül és három gyermek — Gyula, Ilona és Mária — származik a válással végződő házasságból. Kivételes géniuszát Kiss József, a ,Hét" szerkesztője fedezi fel és 1913. január 6.-án fejedelmi tiszteletdíjat ajánlva megbízza egy szabadon választott téma regénnyé való megírására. Ezzel, mint maga mondja: „Felszálltam a vörös postakocsira”. így készült el az országos sikert aratott „ Vörös postakocsi" és a hozzá tartozó másik négy regény. 1921-ben köt másodszor házasságot, melyből örököse, Zsuzsa lánya születik. 1911 januárjában kezdi el a híres „Szindbád” sorozatot, és haláláig 112 novellát ír a hajós kalandjairól. 1914- ben megkapja a Ferenc József, 1930-ban Baumgarten- 1932-ben pedig a Rother- mere-díjat. Teljesen mindegy, hogy Krúdy Gyulának, Rezeda Kázmémak, vagy Szindbádnak nevezzük az életnek ezt a nagy hajósát, mert e nevek alatt saját magát jeleníti meg. Amit ír, látszólag próza, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar líra egyik legkiemelkedőbb a- lakja, s életműve igen nagy részének főszereplője; vagyis művei vallomásszerű önéletrajznak is tekinthetők. Amikor a „Sacher fiú” (Bárczy István) világvárossá építi Budapestet, azzal egy- időben ő megteremti a XIX. század mitológiáját. Kizárólag a múltban él, és az időt úgy kezeli, mint rajta kívül az európai irodalomban senki más. Egy óra vagy ötszáz év ugyanazon az oldalon békésen megférnek anélkül, hogy zökkenőt okoznának a mondanivalóban. Azt állítja, hogy soha nem olvasott tudományos történelmet és csak „ponyvákból” ismerte meg azt. De mikor a tatárjárás idejében lejátszódó művében, mint Templárius, végigkísér egy apácát a Dunántúlon, hogy ez a király után Dalmáciába jusson, bámulattal nézzük találékonyságát és összeköttetéseit, még a tatárokkal is. Vele megyünk, amikor II. Lajos özvegyét, Habsburg Máriát, mint eretnek lutheránus pap Pozsonyból Székesfehérvárra viszi ura ravatalához és összeborzadunk, látva a homályból előlépő Zápolyát, ahogy megkéri az özvegy királyné kezét. Nyomában vagyunk a puha bécsi hóban egy éjszakán, amikor barátja szellemének lábnyomát követi a kapucinusok dohos kriptájába, ahol a fáklyák fényénél megnézi a fehérhajú barátoktól körülvett Gordonkahangján sírvavigadásnak Mesélsz nekünk igaz magyar mesét, Hogy megszépül szavadra mind a bánat, S tündéri távlat lesz a messzeség. Mágus szemekkel múltból felidézed Az elporlott víg gavallérokat, És mosolyognak újra régi szépek, Kiket már csöndes, vén őskert fogad. (Juhász Gyula)
