Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-10-01 / 10. szám
2003 október AMERIKÁI MAGYAR ÚJSÁG 5 Fáy István: 1848 - 1849 Szabadságharcunk vértanúinak emlékére Október 6.-ra emlékezünk e hónapban, ezért egy történelmi jelentőségű írást közlünk, Krúdy Gyula 1848-as honvéd kapitány tollából, aki halhatatlan írónk, Krúdy Gyula nagyapja volt. Szabadságharcunk e sokat látott hőse, aki 1867 után hosszú éveken át a Honvéd Menház parancsnokaként volt országosan ismert, megírta emlékeit a világosi fegyverletételről és a legapróbb részletekig Klapka György tábornok kapitulációjáról. A felsorolt tények hitelességéhez semmi kétség nem fér, mert tagja volt a haditanácsnak, mely a Haynau előtti fegyverletétel feltételeit megbeszélte 1849. szeptember 26.- án. írását még az első világháború előtt adta át a „Budapest” című napilap fő- szerkesztőjének, Gracza Györgynek, aki nem látta időszerűnek közlését, hivatkozva az ország 1849-es (nem 1848-as!!!) hangulatára. Természetes, hogy ez a dokumentum nem jelenhetett meg a háború idején sem. 1919-ben aztán, mikor a Tanácsköztársaság lépett hatalomra, a lapot „ Világszabadságnak ” nevezték el. Kiváló munktársa, az izzó magyar, keresztény és anti- kommunista Walkovszky Károly az irattárat lakására szállította, hogy megmentse e rablóbanda elől. Ezek közt talált rá évekkel később a nagyértékű történelmi dokumentumra, melyet a „Nemzeti Újság” fő- szerkesztőjének, Dr. Tóth Lászlónak adott át, aki lapjának 1929. március 15- en megjelent számában, a íl. oldalon tette közzé. Ezt a rendkívüli jelentőségű írást adjuk most olvasóink kezébe, Krúdy Gyula honvéd kapitány eredeti helyesírásával. Címe: Világos és Komárom. ♦ „Szabadságharcunk szomorúan befejező két végpontja volt Világos és Komárom. Világosnál Görgey Artúr mintegy 25 ezer főből állott kifáradt seregével augusztus 13-án tette le a fegyvert, Komárom várában pedig 28 ezer főből állott harcrakész seregével Klapka György szeptember 27.-én kapitulált. A hazafias közvélemény a szomorú tény szülte elkeseredése első perceiben Görgey fegyverletételét hazaárulásnak minősítette. Holott e súlyos gyanúsítás merőben alaptalan, igazságtalan és tarthatatlan. Mert Görgeynek a fegyverletétel után máig, egyetlen olyan ténye sem merült fel, a- melyből okszerűen levonható következtetéssel megállapítható lenne, hogy ő akár anyagi haszon, akár más érdekből hazaárulást követett volna el. De sőt be kell ismerni, hogy egyetlen egy számottevő fegyveres tényező sem követett el szabadságharcunk alatt oly lépést, mély hazaárulással lenne megbélyegezhető. Görgeynek Világosnál, amidőn már a temesvári csata is elveszett volt, csakis két választása lehetett: vagy harcba menni a vele szembenálló nagy orosz hadsereggel azon elhatározással, hogy abban utolsó emberig elpusztúllyon, avagy pedig a fegyvert letenni. Az első esetbeni feláldozás az őrültséggel határos lett volna; a fegyver lerakása pedig csakis kegyelemre történhetett. Mert helytelen azon feltevés, hogy a minden Oroszok Cárjának kisegítő hadserege a „rebellisekkel ” alkuba bocsátkozott volna. Ámde több, mint valószínű, hogy az orosz hadsereg vezetősége részéről Görgey előtt kedvező szóbeli ígéretek is tétettek, amellyek azonban utólag Haynau, az osztrák hadsereg teljhatalmú főparancsnoka által betartva nem lettek. Itt e pontnál fordulok Görgey Artúr volt fővezérünkhöz, akinek hazafias, bölcs vezérlete alatt, az osztrák hadsereggel szemben, az egész világ által is elismert dicsőséges, győzelmes csatákat vívtunk meg, azon tisztelet tellyes kéréssel: szakítsa meg hallgatását, sorollya fel a hazai közvélemény előtt mindazon ténykörülményeket, amellyeknek kényszerhatása alatt, mint jó hazafi, a fegyvert letenni kényszerült. De egész nyílt őszinteséggel mondja meg azon szóbeli, kecsegtető ígéreteket is, amellyek az Orosz Hadvezérlet részéről előtte valóban tétettek: hogy mindezeknek ismerete után a nagyközvélemény ítélőszéke, felette a nembűnöst kimondhassa. (Sajnos Görgey ennek e felhívásnak nem tett eleget, annyira gyanún felülinek érezte magát. Nemz.Újs.- Szerk.) Elvitázhatatlan történelmi igazság az, hogy szabadság harcunknak szomorú végsora már azon a napon lett eldöntve, amidőn az Orosz Cár a fegyveres segélyt Ausztriának megígérte és 200 ezer főből álló fegyveres haderejével 1949 május havában Hazánkba betört. Mert ily, egyesült, nagy haderővel szemben, belső ellenségeink által is támadva (!) külsegély nélkül a Honvédsereg minden vitézsége dacára is, döntő véggyőzelemre számítani nem lehetett. Őszintén bevallva, az Orosz Hadsereg bevonulása a Honvéd Seregben nagy lehangoltságot idézett elő, de éppen úgy, mint a nagy betegnél, az életerő fenntartására éther-injekciókat
