Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-05-01 / 5. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2003. május Balassa Bálint Fáy István Ebben az évben emlékezünk a magyar lírai költészet megteremtője, Balassa Bálint halálának 'négyszáz éves évfordulójára. Barátaimmal és több művelt olvasómmal beszélgettem a zseniális költőről, aki nyugodtan nevezhető irodalmunk üstökösszerű jelenségének. E jubileum kapcsán kaptam tőlük az ötletet, hogy rajta kívül bemutassam néhány klasszikus és kortárs költőnket, akik egyenrangúak Nyugat- Európa legjobbjaival. Lapunk hasábjain hosszú idő óta foglalkozom irodalmunk halhatatlanjaival, így ebben a sorozatban, mely 5-6 portréból fog állni, olyanokról beszélek és azokat i- gyekszem olvasóim lelki közelségébe hozni, akikről nem volt még módomban írni az elmúlt évek folyamán. Köszönöm, hogy bíztatást adtak tervemhez, melynek célja emlékeztetés, az iskolában tanultak felfrissítése, hogy ezáltal bizonyítsam a cáfolhatatlan igazságot: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. ” * A mohácsi vésszel és Buda elestévei kezdődtek el hazánk gyarmati, vagy legalábbis félgyarmati sorsának évszázadai, mikor az ország három részre szakadt, a török hódoltság, a Habsburg ház terjeszkedési politikája és Erdély önállósulása következtében. E véres idők elején, főúri családból született Balassa Bálint Zólyom várában, 1551-ben. Apja, a vár kapitánya, fia nevelését Bornemissza Péterre, a család udvari lelkészére bízta, aki neves protestáns prédikátor, nagy műveltségű humanista író volt. Néhány évvel később a serdülő ifjút Nüm- bergbe, a korai reformáció egyik szellemi központjába küldték tanulmányai folytatására. Innen visszatérve a vitézi életet választja és rövidesen elszakad szüleitől, hogy hazáját védje. 1575-ben már Eger ostrománál harcol. Majd szerelmes lesz Lo- sonczy Annába — élete egyetlen nőideáljába — de a lány visszautasítja. Nem sokkal e kiábrándulás után Báthori István fogságába esik Erdélyben, aki a török elől Lengyelországba szökteti. Három évvel később jön vissza hazájába és a végvárakban harcol. 1584- ben feleségül veszi unoka- testvérét, Dobó Krisztinát és erőszakkal elfoglalja sógora birtokát, Sárospatakot. Ettől kezdve pörösködik rokonságától kezdve a bányavárosokig mindenkivel, még Losonczy Annával is, amint levelezéséből kitűnik. Házasságát felbontják, mert a vérrokonok házassága törvényellenes. 1589-ben újra Lengyelországba menekül, de 1592-ben visszatér és katolizál, mivel abban re- ■ ménykedik, hogy ezzel elnyeri Bécs kegyeit. Végül teljesen elszegényedve borral, sőt lányokkal kereskedik és kupeckedik is. 1594-ben újra kardot köt és Esztergom ostrománál hősi halált hal. Utolsó szavai: „A Te katonád voltam Isten". Minden bizonnyal megérezte, hogy a kereszténység védelmében, a pogány ellen harcolva leli halálát, ezért írta megrendítő fohászát, melyben Istenre bízza sorsát és életét. (Részlet) Kegyelmes Isten, kinek kezébe életemet adtam. Viseld gondomot, vezéreld utamot, mert csak rád maradtam. Gyermekségemtűl fogva egyedül csak te tőled vártam, Mint Atya után fiú kiáltván könyörögvén jártam. Most is csak benned reménségemet, Uram, helyheztettem, Magam rád haltam s rád támaszkodtam, te alád vetettem. Regénybe illő élet az övé. Az egész ember élő ellentmondás. Humanista tudós, ugyanakkor jobbágyai kegyetlen zsarnoka. Főúri lányok udvarlója, de a krakkói lotyók szeretője is. Született gavallér, igaz Istenhívő, mégsem lát benne semmi rosszat, hogy féktelen orgiák hőse legyen, sőt szenvedélye nem tartja vissza a nemi erőszaktól sem. Rettegett útonálló, aki a Krakkóba tartó kereskedőket fosztogatja minden retorzió nélkül. Igaz, hogy ezekben a századokban az ilyen kettős magánélet megszokott. V. Henrik, Anglia egyik hatalmas királya is útonálló, „Highway man ” volt cinkosaival trónörökös korában. (Lásd Shakespeare drámáját). Ez Balassa Bálint reális arcképe, azé a főnemesé, akiből az első nagy magyar lírikus lett. Egészen különös, hogy nyelvi hagyományok alig álltak előtte, — legfeljebb néhány évtized —, hiszen Európa ebben az időben kezdett ráébredni, hogy nemcsak latinul és olaszul lehet írni, hanem az anyanyelven is. Költeményeinek nyelvi szépsége csodálatos és még ma is friss. Különösen értékesek Isten előtt leboruló versei, melyekben Szent Ágoston bűnbánatával és a flagellánsok önsanyargatásával ostorozza vétkeit, kérve a Mindenható kegyelmét és bocsánatát. Ezeknek egyik legszebb része az álábbi tizenhat sor, ami kivonat a gyónásszerű költemény vallomásából. Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét, Sok hitetlenségét, undok fertelmességét, Terüld el rútságát, minden álnokságát, Könnyebbítsd lelkem terhét. Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben Tétova bujdosik mint madár nagy szélvészben Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér, Akar esni kétségben. Térj azért én lelkem kegyelmes Istenedhez, Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez, Mert ő hozzá fogad, csak reá hadd magad, Igen kegyelmes úr ez! Higgyünk mindörökké egyedül csak ő benne, Bűntől őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle, Áldott az ő neve örökké mennyekbe, Ki most megkegyelmezett.
