Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-05-01 / 5. szám
2003. május AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 GONDOLATOK ANYÁK NAPJÁN (Folytatás az 1. oldalról) Mindez már a múlté? Mindez csak nosztalgia? Lehet, de a mind jobban elidegenedő világban, az állandó hajsza, kép- és papírözön, a lárma és szenny közepette, az idegbajok szaporodó zűrzavarában, egyre több gondolkodó ember kezdi fölismerni (hangoztatni!) az erkölcsi megújulás szükségességét, s ezzel együtt a könnyelműen sutba dobott hagyományos értékrend fölélesztésének a fontosságát. Természetesen, nem vagyok nagyon derülátó ezen a téren (más tereken sem!). A legtöbb ilyen figyelmeztetés “pusztába kiáltó szó”, kegyes óhaj, amely mindenütt csukott fülekre -ha nem ádáz ellenkezésre!?- talál. Az emberiség -lehet föltartóztathatatlanul, visszafordíthatatlanul-, és szédületes sebességgel rohan lefelé a lejtőn. Hogy milyen cél felé, azt ma még nehéz lenne pontosan megmondani. Mégis, anyák napján próbáljuk egy pillanatra megállítani az idő kerekét, próbáljuk elhatárolni magunkat a tér, de főleg az anyag mammoni vonzásától, igyekezzünk az Életre összpontosítani a figyelmünket; az életre, amely nem egy rideg lombikban, különböző vegyi folyamatok kiszámított (kiszámítható?) eredményeként, hanem két ember egymásratalálása, szerelme-szenvedélye izzásában jön létre, s aztán kiegyensúlyozott, meleg családi körben, egy szerető édesanya gondoskodásával növekedik, éri el nagykorúságát. A világ (de főleg a fehér ember világa!) Problémáinak az ilyen vonzó, erősítő családi háttér hiánya a fő okozója. Társadalmunk minden tagja egyre felelőtlenebbé válik. A férfi nem készül föl (mert nem készítik föl) arra, hogy házasságával életre szóló kapcsolatot köt, és asszonya, gyermekei erkölcsi példaképe és anyagi létük biztosítója lesz. A nő, gyakran kivetkzve női mivoltából (pedig mint nő is érvényesülhetne!), férfi akar lenni. Az egyéni karriert a család érdekei elé helyezi, s az utcára megy tüntetni, “abortuszt” reklamálva. A gyerekek (ha léteznek egyáltalán) milyenek lesznek, lehetnek - ezek után?? Nem egyszer elmenekülnek otthonról, ahol se szeretetet, se megértést, se szellemi-erkölcsi javakat nem kapnak, s italba, kábítószerbe, szexbe próbálják fojtani magányukat, amely néha öngyilkosságba torkollik... De álljunk meg egy kicsit! Véletlenül sem akarom elvitatni a nők jogát arra, hogy egyéniségüket, tehetségeiket kifejlesszék, magukat “megvalósítsák”, hogy a férfiakkal egyenlő elbánásban részesüljenek. Én csak azt mondom, hogy ne mindenáron. ne minden más félretaposásával keressék érvényesülésük útját. Az elképzeléseket és a kötelességeket, ha nehezen is, de össze lehet, össze kell egyeztetni, ha nem akarunk végpusztulásra jutni mindnyájan - civilizációnkkal, kultúránkkal együtt. A “családtervezésnek” sem vagyok ellensége. Elismerem, hogy manapság nem lehet 8-10 gyermeket vállalni, bár nagyon halkan és félénken megjegyzem, hogy a régi asszonyok megtették ezt, pedig gyakran férjük háborúban, fogságban, munkában vagy már a temetőben lévén, minden segítség nélkül kellett helyt állniuk. De ők nem a szórakozást, az örömök kergetését tartották életük céljának, hanem a munkát és az áldozatot, mely akkor még élénken élt az emberiség tudatában. Mint mondtam, a “családtervezésnek” sem vagyok ellensége, de nem testet-lelket csonkító abortuszok árán! (Egyebekben: az oly sokat hangoztatott és mumusként fölmutatott “demográfiai robbanás” nem a fehér ember világát -különösen nem a magyarságot! - fenyegeti. Mi, Európában és Amerikában, faji öngyilkosságot vagyunk elkövetőben: önzésből, kényelemből, rövidlátásból kipusztítjuk magunkat a harmadik világ népeinek a javára, ha ugyan az új járvány, az AIDS, az atomsugárzás és más természetszennyezések meg nem ölnek mindnyájunkat, miként hangyákat a rovarirtó por.) Pedig milyen szép, milyen csodálatos lehetne a világ! Vizek, hegyek, növények, állatok... csillagok... nem is beszélve az emberi szellem és lélek virágairól: a sze- retetről, a szépségről... Anyák napján, az én édesanyámra is emlékezve, aki már két évtizede alussza örök álmát a Monte Bré zöl- delő lankáin, a szélborzolta Lugánói tó tükre fölött, erre a Szépségre apellálok. “Sursum corda”! Saint Exupéry kis hercegével vallom: “Az ember csak azt láthatja jól, amit a szívén keresztül lát!” ANYÁK NAPJÁN Reánk virradt anyák napja, Van kinek üres e két szó: Én, anyám emlékének rabja, Lehetek-e hozzád méltó? Neked köszönhetem az életet, A gondoskodást és fáradozást: Míg életem révbe érhetett, Köszönöm az önfeláldozást! Köszönöm, hogy óvtál a bajtól, S lépteimet aggódva kísérted: Neked kevés jutott a javakból, Míg nekem mindazt bőven mérted. A sok szép Karácsonyt is köszönöm, Amelyekben részesítettél: Szereteted volt legfőbb örömöm, Senki sem pótól, mióta elmentél. Fábián Tibor
