Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-04-01 / 4. szám
2002. április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 9 e az alább felsorolt táplálékokat: Zöldbab, zöldborsó, zöldhagyma, zöldpaprika, karalábé, karfiol, káposzta, paradicsom, retek, saláta, spenót, Sóska, uborka, zeller, alma, körte, szőlő, meggy, dinnye, földieper, füge, málna, narancs, banán, szilva etc. Amennyiben nem hajlandók megenni ezeket, amiért Hitler is ezen élt, úgy éhségsztrájkkal felérő tiltakozásuk minden tiszteletet megérdemel. Ha viszont fogyasztják, akkor következetlenek, akik vizet prédikálnak és bort isznak, ugyanis a vegetáriánus diktátornak állítólag a növényi eledelek adtak erőt tetteihez, mint ezt életében közvetlen környezete állította, a háború befejezése óta pedig életrajzírói. Tehát a’ fenti logika szerint nem kell hozzá különösebb érvelés, hogy ez esetben Wagner művészetét is el kell fogadniok, illetve tiszteletben tartani más véleményen lévő, más ízlésű és műveltségű honfitársaik igényeit és elismerni jogaikat, hogy olyan muzsikát hallgassanak, amilyet akarnak. Hiszek benne, hogy egyszer eljön az idő, amikor mindenki felismeri, hogy egy géniusz emberi magatartása és szeszélyei semmit nem vonnak le művei értékéből, kiváltképpen akkor, ha azok senkit nem sértenek mondanivalójukkal. AMERIKAI MAGYARSÁG GYALOGOS VISSZAPILLANTÓ A Városliget a vidámság és a kikapcsolódás paradicsomi oázisa Budapest elsivatagosodott rengetegének. Nemcsak a fiatalok töltik meg friss nyüzsgéssel; padjain idősebbek is megpihennek, pázsitján otthonosan kicsomagolják a hideg ebédet az anyukák. Árusok is felverik sátraikat sétányai mentén, hűs fáinak árnyékában, és olykor a dalos jókedvet is elhozzák vadkacsás tavai mellé a muzsikusok. Politikai kabarék, tréfák, táncbemutatók, bábjátékok, ügyességi versenyek színhelye jelesebb napokon. Közel lakom a Városligethez, évtizedek óta a pihenőszigetem nekem is. Ott kóborlók ünnepnapokon a körhinták és a céllövöldék környékén. Akár a jókedv buborékai, úgy szállnak fel ilyen napokon a színes léggömbök a ligetből, a felhők felé, olykor csapatosan is, elszökve bámészkodó gyerekek kezéből. Bohókás és játékos kedvű e jeles napokon a liget népe. Láttam olyan idős embert, aki színes tollat tűzött a kalapja mellé, volt aki csak papírcsákóval tetszetett, a fiatalabb nemzedék sípokat, furulyákat szólaltatott meg, kisdob is akadt, hogy teljes legyen a zenebona. Két kislány illegette magát egy sátor mögött. Találkoztam a múltkorában két olyan jókedvű polgárral is, akik egy főzőkanálra kötözött zsebtükröt vittek a magasba tartva. És olykor-olykor belenéztek, így figyelve a mögöttük hömpölygő színes forgatagot. "Mit szól hozzá?" — kérdezte tőlem az egyikük, amikor látta ámuldozásomat. "Visszapilantó tükrünk van, akár az autóknak... Mert nem elég az, ha az ember csak előre néz, hátra is kell néha tekintenie, nehogy meglepetés érje." Beszélgettem volna még velük, mert időszerű volt a filozófiájuk, de elsodort egy gyerekáradat. Aztán hiába kerestem őket a sokaság között, nem leltem rájuk. Később meg is feledkeztem róluk. Mostanában jutott csak eszembe az a múltkori találkozás, és be kell vallanom, mélyen elgondolkoztatott. Nem is olyan bolondság, mint amilyennek eleiben gondoltam. Lássuk csak, mennyi mindent kitaláltak már az ember kényelmére. Van esernyője, akkorka csak, hogy elfér a zsebében vagy az aktatáskájában, van kesztyűje, hogy ne fázzon a keze hideg zimankóban, van sárcipője (faluhelyen még látni olykor!), kitalálták a fülvédőt, a napszemüveget, újabban a zsebtelefon hódította meg a világot, mert kényelmes ("halló Mancika, az 5-ös buszon robogok éppen felétek. Otthon van a Jancsi? Mert ha nincs, akkor felugranék hozzád egy félórára... Igen. Megyek, pá!") Sorolhatnám hosszan, mi minden nyújt még kényelmet, miért ne lehetne hát nekünk is, gyalogosoknak visszapillantó tükrünk? Mint az autóknak. Hogy is mondta az a városligeti bohókás úr? "Hátra is kell olykor tekinteni, nehogy meglepetés érje az embert..." Bizony, feleim: meglepetés. Hogy is volt az a bizonyos dolog negyven vagy ötven évvel ezelőtt? Ejnye már, de feledékenyek vagyunk! Akkor melldöngetéssel állítottak sokan valamit, csak nem felejtettük már el, hogy miről volt szó? Igen, igen! A hazáról, erről az oly gyakran megtépett, vérző, szétmarcangolt hazáról, amelyet bűnös kezek szirteken zajgó vizekre löktek, és azóta zátonyról zátonyra fut, sodródik léket kapott bárkánk. Milyen harsogóan kiabálták egyesek: helyes úton járunk! A jövő felé visz bennünket az áradat. Most tanulságos lenne visszanézni, hogy tisztán lássuk, merre is kanyargón velünk veszélyes örvényeken bukdácsolva a hazug szavakból összetákolt idegen zászlók alatt imbolygó, léket kapott bárka, és kik voltak annak a kormányosai? Nem ártana egy ilyen visszapillantó tükör egyes nagyhangú mai politikusoknak sem, legalább eszükbe jutna olykor olykor a múlt. Mármint saját múltjuk. Az idegen eszmék és izmusok síppal-dobbal való hirdetése. Bizonyára visszalehetne idézni történelmi jelentőségű pillanatokat is egy ilyen tükör által. Az ilyesmi a ma ágáló politikusok önfegyelmezésére is alkalmas lehet, de használna a közéletnek is. Megmutatná a hibákat, amit nem szabad többé elkövetnünk. Elképzelhetetlen, hogy talán valakinek még önmagát is visszatükrözné egy ilyen tükör a múltból, amint éppen pufajkásan rendezi a marcona... sorait. Illés Sándor
